Nem érzem magamat, semmilyen költőnek,
Csak egyszerű embernek. Rímeket öltőnek.
Soraim csonkák, mint öreg csorba bögre,
El is veszik olykor pár, mint bús szamár a ködben.

Ha unatkozom olykor, akkor azért írok,
Ha sebektől fáj szívem, inkább rímben sírok.
Könnyeket nem ejtek, mert feledni félek,
Mert minden kisírt cseppet, nagy értéknek vélek.

Nem vagyok én külömb, semmivel sem másnál,
Mielőtt még soraimért, emlékgödröt ásnál.
Hisz megásni egy gödröt, nehezebb megtenni,
Mint tátongó száját, feledve temetni.

Nem vagyok művész, ki rímes verset farag,
Hisz eme sorok nem versek, csak lelkemből egy falat.
Az hogy néha soraim, rímeket ejtenek,
Nem jelenti azt, hogy verseket rejtenek.

Sok olyan költő volt, kit egykor annak véltek,
De verseik a jövőben, soha el nem fértek.
Elvesztek műveik, a rút idő markában,
És nem találsz egyet sem, a földnek egy sarkában.