Kikukucskáltak, és egy óriás meztelen csiganőcit láttak. Legalábbis ahhoz hasonló volt, csak nem volt olyan szép, színes a bőre, mint például Csigabinak, vagy a többi ismerősüknek. De az biztos, hogy hatalmas példány volt. És ami még különleges látvány, hogy a feje igen szőrös volt. Mona nem tudta ezt mire vélni, csak bámulta. Hogy ez milyen félelmetes! - gondolta magában. Biztosan valami egyszerű példány, azért nem színes, vitatták meg Matyival, aki egyetértett vele.

Zongorázni, akarom mondani, úszni lehet a különbséget kettőjük között nem?! Egészen csúnya ez az óriáscsiganőci nem? Kérdezte Mona Matyit. Még uszonyai, sincsenek! Nem is tudom, hogy akkor hogyan úszik a vízben? Hát, ez egy jó kérdés. Miközben bámulták a meztelen lényt, egy delfinraj húzott el mellettük, ugrándozva, ficánkolva, csacsogva és nevetve. Az egyik odaúszott hozzájuk és megbökte orrával őket. Viccnek szánta, de Mona majdnem hanyatt esett. Az ő méreteihez képest, azért a delfin kicsit nagyobb volt, de kedves és aranyos, úgyhogy nem haragudott rá! A delfinek valóban nagyon okosak, intelligensek, kecsesek, nagyon szépek, és rettentően vidámak. Mona mindig is csodálta őket, sőt már az is megfordult a fejében, hogy mi lett volna, ha ő is delfinnek születik. . . .Nagyon könnyen tanulnak, és alkalmazkodnak. HA AKARNAK! És ez nagyon fontos! Mindig pontosan tudják, hogy mit szeretnének és mit nem. Ezért is lehetnek egyenrangú társai a szárazföldi kétlábúaknak, még ha nem is beszélnek. Miért? Az emberek tudnak delfinül? Nahát akkor?!Most is csupa vidámság volt az egész csapat! Jókedvük átragadt Tintahal Matyira és Monára is. Azonnal kergetődzni kezdtek a vendég delfinnel, akit, mint kiderült, Delfinának hívtak. Néha csalt egy kicsit, mert látta, hogy Monáék nem bírják tartani vele az iramot. Ez is, alaptulajdonsága a delfineknek. A segítőkészség. Azonnal észreveszik, ha náluknál gyengébb, bátortalanabb valaki, vagy netán beteg, és a segítségére sietnek.


Delfin. . . .

óceán nemes ékszere a delfin.
Testük csillogó, ezüst szín.
Miért pont a vízben élnek?
Mert a földön van az emberélet!

Legyűrni egymást nem okos dolog,
A delfinfaj ezért nem itt honos.
Makacs fajtája az embernek,
nálánál okosabbat, nem tűr meg.

Ezért jobb, ha távolról tisztelik
egymást kölcsönösen,
hogy mikor segítség kell,
arra mindkét fél kész legyen!

Így van béke hal és ember között,
Hogy a delfin, a tengerbe költözött.

Bolondoztak együtt egy kis ideig, aztán a delfina a társai hívására egyetlen csobbanással eltűnt a szemük elől. Eléggé elmúlt már a délután, így elindultak Matyival visszafelé. Mikor megérkeztek, Matyi szégyenlősen elővett valamit pikkelye alól. Egy csodálatos tengeri csillag volt! Aztán előhúzta, a képet is. Ezt Ő rajzolta Monáról, és most szégyenlősen adta oda neki. Mona meghatódott. Ránézett Matyira és rögtön tudta, hogy nem csupán baráti érzelmeket táplál iránta. De úgy gondolta jobb, ha nem veszi ezt észre. Cuppanós puszit nyomott az orrára és mosolyogva megköszönte a kedvességét. Bebújt a viaszrózsa bokor sűrű levelei közé, amik bezárultak mögötte. Letette az ágyra a csillagot és gyönyörködött benne. A képet pedig pont szemben a fekvőhelyével, egy korall falra akasztotta. Így ni! Pompásan nézett ki. Jó nap volt ez a mai - gondolta s átöltözött az éjszakai pikkelyeibe, és lelassult, majd megállt a viaszrózsa fölött. . . Az álom az mindig úgy jó, ha lepkeszárnyon érkezik, vagyis könnyen. Mindenkinek könnyű álmot adjon az ég, vagy az, akiben, vagy amiben hisz...

Nos, azt hiszem, neki nem annyira lesz könnyű az álma, így első látásra, de azt mindannyian tudjuk, hogy a REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA! Mona már az álom mezsgyéjén lépeget előre, és érdekes módon, először mindig egy csodálatos látvány tárul a szeme elé, mielőtt bármi is történne.

Bár Mona ezt nem tudja, de egy hófehér, arab telivér megy felé, határozott léptekkel. Vajon ez mit jelenthet számára? Mert, hogy ez nem véletlen, az, biztos! Lássuk csak! A fehér ló, az már önmagában is jelent valamit. Az meg, hogy ráadásul arab telivér, pláne! Lovag a láthatáron, és nem is akármilyen, vagyis jó családból való. Talán mégsem véletlen, hogy akkor este, az a bizonyos charme-os, halfiú és barátai, éppen Mona orra előtt úszott ugye? Hát nem bizony! Ugyanis véletlenek azok nincsenek. Maximum mi nem tudunk dolgokról, de attól még az, ami megtörténik, egyáltalán nem véletlen. Így van ez Monával is!

Az teljesen nyilvánvaló, hogy az ismeretlen hal daliával még találkozni fog, de hogy hol és mikor, az egy elég homályos kép még a képzeletében. És most nem is ez a fontos, hanem az, hogy ha már álmában is vele foglalkozik, akkor nemsokára történni is fog valami. Magától értetődően kezelte ezt a tényt Mona, és már nagyon várta az alkalmat. A világért sem mulasztott el semmi apróságot. Mindent és mindenkit megbámult, akit, vagy amit látott. Sosem lehet tudni alapon. . . . . . . . Még azon a képtelen ötleten is elgondolkozott, hogy vajon az aranyhalfinak tetszett volna- e az a vízparti, meztelen csigaféle kétlábú, aki a homokban hevert..
Remélte, hogy ő maga, talán inkább megdobogtatná délceg halvitéze szívét!

Végezte a napi munkáját az oviban, ahogyan mások is. Naponta jártak ki kirándulni a kicsikkel és a vénséges tintahallal. Nagyon népszerű volt, a parti útvonal. Mert érdekes és izgalmas dolgokat láttak, és élhettek át.
Például minden útjuk alkalmával összeakadtak a szárazföldi kétlábúval búvárként, na meg persze a szárazföldi négylábúak is igyekeztek lépést, akarom mondani tempót tartani a gazdáikkal, és bizony csúful néztek ki, ahogy a búvárruhában feszítettek odalenn. . . . De itt, a víz alatt, csak a halak mulattak rajtuk, azt meg ők nem látták Mona igen élvezte ezeket a négylábú pancsereket - ahogy ő nevezte őket, és tulajdonképpen hálás volt nekik, mert a piciny halhad sokat tanult belőlük, a látványukból a viselkedésükből. . .stb.....