Úttalan úton járok,
csendes álmok követik léptem,
talán éltem,
talán fűbe hajoltan hullottam
a fekete föld mélyére
mint nővére a napnak,
de már kiszakadtak
rőt sugaraimból
a haldokló világok,
már nem látok bennük fényt,
sem áldott harmóniát,
már nem egészen enyém
ez a világ
mert kiégett szívén
nincs belőlem egy kép sem.

Hát csak menni, menni kell
szépen lassan nyugodtan
menni ahol a fák világítanak
és a gyökerek zümmögik dalaikat.
Talán fa lettem,
s árnyékom hűvösén
csendesen pihennek a szavak,
már nem mondanak imákat,
nem járnak templomi csendben,
mert lelkemben is rendben
vár a türelem.

Ágaim ringanak
s a végtelen puszták felett
befogom a szelet,
tengerbe mártom
mint gyolcsfehér hitet
és elhintem a föld felett
hogy mindenki lássa,
képes még csodákra az élet.
Mert mindennap éled
egy apró kívánság,
teljesülő sóhaj
és halványkék hajóraj
viszi a szabaduló álmokat,
hogy új világokat szüljön a fény
a vén föld megifjult ölén,

Akkor a békeszivárvány
átöleli az eget,
és hiába zörget az erőszak,
hiába ölne a járvány,
csak a csendes elmúlás viszi
a végigélt életeket .
Ott szeretnék elmúlni én is
ahol záporok pihennek
végtelen tengerek felett
és az áldott képzelet,
úgy ölel hegyeket, völgyeket,
mint boldogságos anya
a ma született gyermeket.

Ahol a villám- hágott fellegek
döngetik a sötétlő eget
és édes vizet öntenek
szerelmes csókként
az epedő földek
kiszáradt ajkaira.
Ahol a napot a virradat
éleszti életre és a
hajnali harang szava
bíborral festi a házakat.
Ahol a méhek hada
békésen zümmög
a gyümölcsösben
s ahol a lelkem szabadon kószálhat
a megújult földet körbefutva
és arcodat mosolyra
deríthetném egy kurta
madárfüttyel.