Sötét van! Egyedül vagyok egy sikátor elveszett sarkában. Hideg talajon ülve, gondolataimmal, merengek csak méltatlankodva a bús, múltamon. Néha összébb húzom magam, hogy a hídon átmenő emberek, akik nem tudnak aludni. Úgy mint jómagam. Ne láthassák elnyűtt, cipő nélküli lábam. Egy barátom maradt csak, ki most csak hallgat. Némán néz engem. Halk szavak jönnek csak tőle, kérve mindenkit, most maradjon csendben. Szél fúj, átjárva a sötét zugot. Húrok rezdülnek játékán. Reszkető kezeim, nem merik megfogni szép hangú hegedűt. Roskadva ülök csak a hideg kövön. Könnyem csordul megint ki, ahogy eszembe jut egy újabb emlék. Megfogom medálom, mert attól csak megnyugszom. Szerető emlékek. Sors kegyelt játékszere. Neki szólt az ének! Neki szólt a dal! Neki tanultam mindent, mit most csak felejtenék! De most elhagyott engem. Vissza, nem jön már… Nem érzem többé ölelőn szerető karját. Víg napok voltak hajdan! Mikor énekelt a gyerekhad. Testvéreim, és többi gyerek. Kik már szintén felnőttek. Talán csak én nem. Bennem szól még az ének. Talán addig, míg élek. Gyermekeim halják majd énekem ezután! Gyermekeim halják muzsikám. Lassan hajnalodik, a kakas kukorékol odakinn. Most kicsit beljebb húzom magam. Hogy ne érje napfény, síró arcomat. Híd halk kopogását kezdem hallani. Csatorna, csengő énekké válik. Eddig csak csobogás volt minden nesz. Ropogás a léptek. Egy pillangó szállt le mellém. Nézem szivárvány színét. A hegedűm, hű barátom húrjain pihen. Mintha pengetne nekem. Egy dallam szól a hegedűből...! Mosolyra hajlik szám, könnyes lesz szemem. Édesapám kedvenc dalát játsszák most ők, ketten! Elakad lélegzetem, a közeli ablakon megtört fénysugár, a vonóra mered. Kezembe fogom barátom. Lágyan letörlöm az éjszaka porát. Majd hallom Édesanyám, és testvéreim örömmel teli hangját! Felnézek a hídra, ott állnak ők. Majd játszom zenéjét, csatorna tisztul könnyektől. Szépen, csendben, elindulunk haza. Híd alatt, a sötét sikátorban. Nem marad más, mint egy pillangó, és egy halk, alig hallható dal...