Mona egy hatalmas család, sok századik ivadékaként jött a vízi világra, egy szép napsütéses délutánon. Egész pici korában csak annyit tapasztalt környezetében, hogy sohasem volt egyedül. Mindig egy hatalmas halbolyban töltötte az idejét. Egyetlen percre sem kóborolt el a többiektől. Halmamája és halpapája nagyon vigyázott rájuk. Szép egyetértésben, és hancúrozásban teltek napjai, mígnem felcseperedett, és önálló életet kezdett. Elhagyta a családi sziklahasadékot, és másik otthont keresett magának. Egy csodálatos viaszrózsa bokron, meg is találta hamarosan. Azt gondolta, ez majd leendő gyermekei otthona is lesz. Naphosszat azon fáradozott, hogy szebbé, kényelmesebbé tegye ezt a kis szigetet, leendő párja számára is.

Naponta eljárt az Óceán-óvodába az öreg Tintahalnak segíteni, hisz egyedül nem bírt volna a sok száguldó hallurkóval. Ide is Halmama egyik barátnője, a lepényhal Lola segítette. Szívesen beajánlotta őt, hisz kedvessége, készségessége az arcára volt írva. Néhányan, akik nem ismerték, úgy is emlegették őt, hogy a kedves halacska. Nagy szemeiben őszinte öröm látszott, amikor a halporontyokkal foglalkozott. Látta ezt az öreg is, de még inkább az unokája, Tinta Matyi. Az első percben halszemet vetett rá, és néhány vízililiommal meg egyéb virágokkal, színes kagylókkal, kedveskedett neki egy darabig. Mona nem akarta megsérteni, ezért elfogadta őket, de sohasem vitte haza. Valamilyen ürüggyel, mindig az óvoda valamelyik termét, vagy asztalát díszítették az ajándékai. Kis idő múlva Tinta Matyi látta, hogy ennél tovább úgysem jut Monánál, ezért őszinte barátsággá szelídültek érzései csinos ficánka iránt. Így most már szívvel-lélekkel együtt tudtak dolgozni. Hát igen! Mona nem ilyen partnerre vágyott, mint Tinta Matyi. Határozott elképzelései voltak arról a halfiról, akit majd párjául választ.

Először is legyen áramvonalas és elegáns. Aztán legyen erős, és csábító! De semmi esetre se legyenek pikkelyei, mert az már nem divat! Legyen sima a bőre és hűvös tapintású. Már a gondolatra is melege lett! Hogy milyen halfajtából származik, az majdnem mindegy - gondolta magában. De azért lehetőleg, ne a bálnákhoz tartozzon! Bár, titokban, neki a cápák tetszettek! Imádta a nyers erőt, a méltóságot, ami látszott rajtuk, ahogy büszkén és erőszakosan siklottak a vízben. Szóval elképzelései voltak már, de azok, még nem testesültek meg, egy konkrét halban sem.
Az, az igazság, hogy elalvás előtt, Mona mindig ábrándozott kicsit, mert úgy könnyebben jött álom a szemére.

Már majdnem nyugovóra tért, amikor egy lágy hullám, kicsit arrébb dobta az ágyán. Felemelte a fejét, és kinézett a levelek közül. Néhány aranyhal volt, talán ha tízen lehettek, tátogva húztak el mellette. Mona szívesen megérintette volna őket uszonyával, olyan meseszerűnek tűnt az egész. Különösen azt a világító testűt - gondolta magában. De mire feleszmélt, a zajos kis csapat már eltűnt előle.