Pár éve egy cimborámmal, beültünk egy bárba,
Cigaretta füstös, neon szűrt homályba.
Leültünk egy kis asztalnál, egy sötét kis sarokban,
És elmeséltük mi volt velünk, a közeli napokban.

A terem másik sarkában zongorista játszott,
Ki zongorája mögül, szinte kise látszott.
De zongorája tompa hangja, olyan halkan zenélt,
Hogy füleimbe muzsikája, éppen hogy csak elért.

Néha azért figyeltem, mit játszik épp rajta,
Miközben a cigi füst, két szememet marta.
Könnyem is kicsordult, de nem tudtam hogy miért.
A cigaretta füst tán? Vagy azért ahogy zenélt?

Átültünk közelebb, hogy halljunk minden hangot,
Mert nélkülünk a kicsiny bár, csak üresedve pangott.
A kis zongora fekete, és kissé kopott volt,
De muzsikája ekkor már, lágy dallamot szórt.

A zongorista arcát, még így sem láttam jól,
De elég volt, hogy zongorája, íly szép hangon szólt.
Néha azét pár hamis hang, bele-bele csúszott,
De dallamából nem csinált ezek miatt csúfot.

Elmélkedve hallgattam, kissé bamba arccal,
De nem kínlódtam ezek alatt, lelki bajos harccal.
Muzsikája úgy szólt, hogy feltörtek emlékek,
Amik szívem legmélyében, gyönyörképként éltek.

Egyik nap sétáltam, egy szűk kis Pesti utcán,
És megláttam e kicsiny bárt, hosszú évek múltán.
Gondoltam benézek, hogy mi változott bent,
De zongoraszó helyet, nem volt más csak csend.

Bezárt ajtó várt, min látszottak az évek,
-Ide bizony évek óta, soha be nem tértek.
A bárnak egyik ablakán, búsulva belestem,
És rögtön azt a kicsiny-kopott, zongorát kerestem.

Ott is ált egymaga, ahol akkor volt,
Mikor gyengéd dallama, csak én nékem szólt.
De nincs mögötte már, a jó öreg barátja,
Aki rajta dallamát, csak én nékem játssza.

Nem szól már többé, a kis kopott zongora,
Hisz nincs mögötte többé, ismerős cimbora.
Dallamait nem játssza soha el így többé,
S nagybecsű élete, így vált lassan köddé.