E versemet kizárólag, csak lelkednek írom,
De rímeimet szavaidra, késztetésre bírom.
Nem kérdem bánatot, szívveszejtő terhét,
S nem nyitom ki fájdalmad, lakatra vert termét.

E bánatos világban, a tengerben csak csepp vagy,
Mely tengernek hidegében, apró csepped megfagy.
Fiatal vagy ahhoz, hogy íly verseket írjál,
De most az egyszer azt mondom, keservesen sírjál.

Szemedből fájdalmas könnyeket ejtsél,
És ezernyi könnyel, sok mindent felejtsél.
Felnőtt fejjel nagy vétek, keservesen sírni,
De fiatal vagy, s nem felnőtt. Ki fogod majd bírni.

Addig sírj bánaton, míg lelkednek terhe,
Nem lesz a halálnak, megásott verme.
Felejtsd versed szavait, mit soraidba zártál,
És azt a szörnyű gondot, amit elénk tártál.

Az életben utolér, még ezernyi fájdalom,
Sok ezer bánat, és milliónyi rágalom.
Ha az első apró gondon, megakadsz így rögtön,
Nem lesz nyugodt életed, soha eme földön.

Nézz végig az utcán! Hány ember ki él?
Szerinted gondoktól egyikük sem fél?
Nincs bánata senkinek, ki esőben ázik,
Vagy családjával együtt, téli fagyban fázik?

Ki élelemért derékig, a szemetesben turkál,
Vagy törvény elől életében, egész végig bujkál?
Gondold meg, hogy halálba, most csak bánat űzhet,
De van aki már boldog, ha életéért küzdhet.