Nem értelek! Kiáltom, de félek kimondani.
Miért kell egy mély érzést, mindig elrontani.
Csókolnám ajkadat, valahányszor látlak,
Hiszen szívem legmélyén, csak téged várlak.

Miért van az, hogy néha, érzem, hogy szeretsz,
S ha kell a napkorongból, értem érmét veretsz?
Miért van, hogy olykor, hozzám bátran simulsz,
S ha szép szavakkal illetlek, akkor reám pirulsz?

Van viszont, hogy szívemnek sarkait csonkítod,
Mert irántam érzésed fátyolba borítod.
Fekete fátyolba borítod kedvedet,
S ezzel igázod szerető lelkemet.

Nem vagyok én nyálas ficsúr, sem hős szerelmes figura,
De szívemnek pár kedves szó, az gyógyító pirula.
Nem kívánok turbékolni, mint ártatlan gerle,
Ki szüntelenül párja nélkül, élni sosem merne.

De jól esik egy embernek, ha választott párja,
Olykor-olykor boldogan, szerelemmel várja.
Jól esne néha, ha mondanád, szeretsz,
S szemembe a szerelemtől, mosolyogva nevetsz.

Jól esne, ha két karoddal, néha átölelnél,
Vagy az asztalnál ülve, én mellettem lennél.
Jól esne, ha vállamra hajtanád fejed,
Vagy arcomon simulna, puha kecses kezed.

Nem kérem, hogy kedvemre folyton így tegyél,
De szeretném hogy néha-néha, velem kedves legyél.
Minden ember kedvesétől, néha el-elvárja,
Hogy legyen vele gyengéd, az egyetlen párja.

Tudom, hogy gomolyfelhők gyűltek most feletted,
S lehet, hogy érzésed emiatt temetted?
Tudom, hogy fáradt vagy, és túl hajtod magad,
De nem hiszem, hogy szeretetre, egy perced sem marad.

Én is sokat dolgozom, és nyomaszt ezer teher,
Fáradt vagyok néha, letört és levert.
De munka után hozzád, boldogan megyek,
Csak azért, hogy minél többet, csak te veled legyek.

Hiába gyötör nagy gond, vagy óriási teher,
Vagy oly fáradt nap, mely én utánam hever,
Nem kezdelek téged, ily módon gyötörni,
Hogy nem akarok veled, emiatt törődni.

Nem akarok gondok miatt, nem törődni veled,
Vagy ha fáradt vagyok, meg nem fogni kezed.
Nem teszem, hogy nem csókollak, ha megbántott az élet,
Nem teszem, hogy nem ölellek, ha valamitől félek.

Van a földön sok ember, ki jég szívvel született,
De szerelemből egyikük sem hagyna így szünetet.
Minden ember igényli, hogy valaki szeresse,
És szeretet éhségét, párjával temesse.

Mostanában egyre ritkább, találkáink száma,
Ezért vannak e sorokba, érzelmeim zárva.
Mostanában akár hányszor, végre veled lehetek,
A végén mindig csak egy érzelmet temetek.

E kevés időt, szeretném szerelemben élni,
De nem tudom a ridegséged lassan mire vélni.
Ha valakit szívből, igazán szeretek,
Annak csak örülök, ha vele lehetek.

Nem értelek kincsem, hogy miért teszed vélem,
Hogy ajkamra a csókot tőled, könyörögve kérjem.
Nem akarok csüngeni, csókodnak vigaszán,
Csak azt szeretném tudni, hogy szeretsz-e igazán?

Remeg a szívem, ha reád gondolok,
És érzem azt, hogy amit mondok, azzal csak rombolok.
Nem akarlak elkergetni, romboló szavakkal,
Mint lesben álló vadász, felhúzott ravasszal.

Sokat adtál nekem, szerelmünk elején.
Öleltél, csókoltál, a nagyvilág tetején.
Egy szó nélkül néha, csókot adtál nekem,
Vagy önszántadból megfogtad, két remegő kezem.

Ha megérkeztem hozzád, csókkal fogadtál,
Ha elmentél mellettem, két karodba fogtál.
Tűrted szerelmem, és tűrted csókomat,
S mosolyogva fogadtad, minden bókomat.

Valahogy ez mára, hanyatlani látszik.
Vajon csak a gond az, mi kettőnkkel játszik?
Kevesebb a csókod, mint szerelmünk elején,
És nem is járunk annyira, a világnak tetején.

Kevesebbszer ölelsz, mint szerelmünk hajnalán.
Kevesebbszer mosolyogsz, mint egykor-hajdanán.
Nem hallod szívesen számból hogy szeretlek,
És sokszor hiszed azt, hogy én csak kinevetlek.

Nem merem mondani, hogy szeret a szívem,
S miattad születik minden apró rímem,
Nem merem mondani, hogy mennyire hiányzol,
És megszűnnék nélküled ebből a világból.

Bántottalak szóval? Bántottalak tettel?
Ez volt ami szívedből, érzelmeket vett el?
Miért van, hogy régebben, volt időd szeretni,
S nem kellett az érzelmeim, sírva eltemetni.

Magadtól öleltél, magadtól csókoltál,
Magadtól figyeltél, és magadtól bókoltál.
Éreztem szíveden, hogy én értem dobban,
És szerelmednek ékes tüze, én miattam lobban.

Ha másoknak szavait magad elé teszed,
És tanácsaik kettőnkről fontolóra veszed,
Hogy nem lehet szerelmünk hosszú és véges,
Akkor inkább máglya az, ahol engem égess.

Te rajtad áll, hogy irántam mit érzel,
Mellettem gyógyulsz, vagy én mellettem vérzel.
Ne foglalkozz azzal, kik szavakkal veretnek,
De tudjad rólam galambom, hogy szívemből szeretlek.