Csak merengve ülök, és nem tudok írni,
Nem tudok nevetni, és nem tudok sírni.
Bús arcommal bámulom, szobámnak falát,
És sehol egy remény, sehol egy jó barát.

Nem is kell most senki, csak rendes unalom,
Elég most a szobám, s a csendes nyugalom.
Nem tudnék senkihez, békésen most szólni,
Csak lelkemnek fájdalmat, marékkal kiszórni.

Nem értem magamat, sem a szívem szavát,
Bár kimerítem lassan, érzelmeim tavát.
Nem tudom miért születik e rímem,
Nem értem, hogy miért nem szakadt meg a szívem.

Egyszer csak elhagyott, kit szívből szerettem,
Kiért a csillagot, az égről levettem.
Annak hamis fényét, föld alá temettem,
Két ragyogó szemét, helyére tetettem.

Elcsentem miatta, a ragyogó napot,
Hogy sugarával ne tegyen, ő belőle vakot.
Leloptam a holdat is, mert nem tetszett kéksége,
Inkább legyen fent az égen, arcának szépsége.

Mindent, mit lehetett, megtettem őérte,
Igaz hogy szavával, tőlem ezt nem kérte.
Szívem érzi most is, hogy ő volt az igaz,
De tétlenségem ellen, ez igen sovány vigasz.

Szerettem, hisz látszik, és éppen ez mi zavar,
Hogy e megtévedt szerelem, bánatot nem kavar.
Nem tudom őt szeretni, két szemmel siratva,
De feledni sem sajnos, könnyekkel itatva.

Talán ezt a szakítást, nem végesnek érzem?
S szívemnek sebéből, emiatt nem vérzem?
Barátságunk keressük, hisz számunkra ez vagyon,
És mindkettőnknek hiányzik, minden nap, de nagyon.