Már régóta eszem magam,
hogy kapirgáljak. Magam alatt.
Magam szemetében. Dombomon.
Az úr itt én vagyok. Rajta.
Bár mások is tettek rám, alám.
Szemetet. Sokszor. Sokat.
Az is a dombomban. Rajtam.
De nem láttam még semmit.
Magam alatt mások is élnek.
Tőlem, ahogy ülök fészkemen,
levegőt sem kapnak. Talán.
Hangjukat sem hallom. Talán.
Magam alól ki kellene kaparni.
Magam elsősorban, azután
minden mást. Ja és másokat.
Egyszer szembe kell már nézni.
Magammal. Nagyon régen
már néztem a szemem közé.
Most kapirgálok, kárálok.
Telnek a napok. Magam alatt.
Minden szem és morzsa,
csontok és szilánkok asztalra
dobva. Látottak. Hederíts rájuk.
Már többé nem, nem kárálok.
Minden, s mindenki a begyemben.
Akkor énekelek. A Holdnak.
Éjjel. Világosodjak. A Napnak.
Fényesedjek. Csillogjak.
Kaparászok. Morgok. Azért.
Tenyérből semmit, csak jósolok.
Kaparászok. Morgok. Csak.
Néha félek. Szófóbia. Fénytelen.
Engedjenek ki! Engedjenek!
Rajtam ülnek mások. Fészkelnek.
Maguk alatt. Maguk. Rajtam.

(2007.)