Verseitek olvasván lassan az vesz körül,
Hogy szerelemnek közületek nem mindenki örül.
Tudom hogy fájdalmas, ha kihűl egy szerelem,
De mondogasd csak magadban! Egyszer kiheverem.

Én is voltam bánatos, nem is olyan rég,
S úgy éreztem magamban, most jött el a vég.
Örültem volna síromon virágnak,
Mert úgy éreztem, nem kellek többé a világnak.

Szerettem egy lányt. Ő volt az életem.
S úgy éreztem életem, boldogan élhetem.
Ő volt nekem minden! A tűznek lobbanása,
A virágok illata, s a szívem dobbanása.

Ő volt a fénylő nap, mi melegét ontja,
A kristálytiszta víz, mi szomjamat oltja.
Ő volt az élelem, hogy enyhítsem éhségem,
S hűségével szemben, sosem volt kétségem.

Szívemnek ez volt, a legnagyobb vétsége,
Hogy nem volt felé semmilyen aprócska kétsége.
Élvezte bizalmam mindenegyes percét,
De bennem csak egy szóval, egy világot vert szét.

Egy világot mely szívemnek legmélyében lakott,
És e világban ő is nagy szerepet kapott.
Szerelmünknek kerek napján, neki csókot adtam,
De csókomért az élettől csak egy pofont kaptam.

Eldobott magától, mint elhasznált zsebkendőt,
És eldobott minden, boldog esztendőt,
Mert fellépett a színre a legelső párja,
És elhintette neki, hogy szerelemre várja.

Azt mondják a szerelemről, hogy az első a legszebb,
Mely mindenegyes törvényt a szívedben megszeg.
A második az igazi, mi tényleg szeret téged,
Melyért, ha kell, kiontanád utolsó csepp véred.

Ő úgy érezte minden egyes törvényt most megszeg,
- Nem kell a második! Inkább a legszebb.
De a legszebben az érzelem nemsokára kihűlt,
S két ló közül sajnos, a hideg kőre ült.

A bőség zavara elvette az eszét,
De nem érezte sajnos, ekkor még a vesztét,
Könyörögve jött hozzám, hogy megbánta mit tett,
De szívemben a szerelemből, szánalom mi lett.

Kis versemet olvasván, az vegyen majd körül,
Hogy közületek szerelemnek mindenki majd örül.
Nekem is fájt nagyon, e kihűlt szerelem,
De azt mondtam magamban, hogy úgyis kiheverem.