Az utca körülötted romokban hever.
Háború van, hát dúl az elátkozott sereg.
A házak vörösek a táncoló fényektől,
S az oldalukra felfreccsenő véredtől.
Szitkozódva átkozol minden emberi szívet,
Mely ilyen borzalmas pusztításra erőt érez.
Tudod, már örökre elveszett a boldogságom,
De te a földön ülve még mindig a csodát várod.
Az idő megállni látszik ekkor körülötted,
Ám mégis továbbmegy és csak kegyetlenül ketyeg.
Vársz, magad sem tudod mire, hiszel,
Magad sem tudom, miben. Isten,
Ki meghallgatná, mit keseregve kérsz?
Makacsul tovább s tovább remélsz.


*

De nem jön már holnap, reményekkel áldva,
S ott maradsz a földön, beletiporva sárba,
Fázol, éhezel, vacogva összerándulsz,
Kegyetlen emberek! Mind arcodba bámul.
Miért élsz ezen Földön?! Magad sem tudod,
De keserű imádat mind egyre fújod.
Kísértetként, a romos utcákat járod,
S megveted mindazt, mi pusztít és mi káros.
De tudd meg rémalak, rémisztő kísértet!
A saját múltadat s jövődet kísérted!
Hát hagyd a múltat, szárnyaló reményeket,
Vedd észre, miért vagy, miért tőled kérem!
Térj vissza a Földre és nyisd ki szemedet,
Lásd mindazt, mi téged örökre körbevesz!