Először a pillanatok
ropták a fürge marsot
mint szabadult rabok;
nyüzsögve, tolakodva,
rohantak az égi útra.
Fényes szuronyaikon
felnyársalt fénybogarak
haldokoltak,
míg az égen elhalványult a nap,
csak a felhők világítottak,
mint távoli erdőtüzek
izzó föstökkel teli léggömbjei.

Aztán a percek jöttek
már nem olyan könnyed
lépésekkel, nagy hasukban
a magány utolsó könnyei
lötyögtek, és a hiány,
a betöltetlen hely sivársága,
mint májbeteg arcára
tolakodó keserű epe
födte be szemük világát,
de csak rótták
semmibe foszló útjuk
mélyülő árkát.

Az órák először
nyugalmat hoztak
álomtakarókat leheltek
a lehúnyt szemekre
és csendre intették
a ketyegő perceket,
- pszt, csak menjetek, menjetek.-
De a laposan pislogó ébredést
nem tudták féken tartani
a lélek láncai lasszóként
zuhantak a szívre,
és az agyban a fájdalom íve
villámként futotta köreit.

Már a napok is csak
öregen csoszogtak,
néha összerándultak,
talán egy hang, egy szó
hallattszott,
de nem volt ott senki
hiába nézett ki
a légypiszkos ablakon,
az udvaron csak
a szél kergetett
hosszú karjaival
fattyú leveleket.
Nem volt már házőrző sem,
elpuszult a télen
de a kutyaház előtt
még látni az etetőt.

Már csak azt tudta,
hogy várnia kell,
hogy mire vagy kire
azt rég törölte
emlékezete.
Talán egy fiút, egy gyermeket,
vagy orvost? lehet!
Mondta: majd benéz,
addig is a méz jót tesz,
a szívnek és az emésztésnek.
Csak vigyázzon magára kedves !
Majd meglátja ősszel jobb lesz,
elmúlik a kánikula !