Feltöltve: 2007-07-24 18:21:18
Megtekintve: 6244
Macskahalacska elment
Már 3 hónapja tudtuk, hogy halálos beteg. Készültünk a napra, amikor majd búcsúzni kell.
Hetente vittük ellenőrzésre, csak megnézte az orvos, hogy milyen az állapota, kedélye, súlya.
Lehangoló volt napról napra a látványa. A sorsáról a diganózis alapján, nekünk kellett döntenünk.
Először nem is értettem. Hogy dönthetném el én, hogy élhet e tovább vagy sem? Milyen jogon?
És honnan tudhatnám, hogy az, az utolsó perc a legutolsó? Mit szólna, ha beszélni tudna és értené,
mit kérnek tőlem? Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, ahányszor csak ránéztem.
Már jó ideje, nem nézett egyenesen a szemembe, és nem csillogott az a gyönyörű macskaszeme. Egyre soványodott,
Pedig a legfinomabb falatokat kapta, bőre szinte lötyögött rajta. Próbált mosdani, de már nem oly alapossággal, mint régen.
Csillogó bundája megfakult, fénytelenné vált és hullani kezdett a szőre erősen.
Semmi érdeklődés nem ült már szemében. Játszani sem volt kedve, és az evést is csak mímelte. Gyakran kimaradt egész éjszakára, csak reggel vánszorgott haza fáradtan, sápadtan. Pihent kicsit a házban, evett pár falatott, s újra nyakába vette az utcát. Mintha muszáj lenne menni és menni....Amikor tegnap délelőtt kinyitottam a kaput, kintről, az árokparton, csendesen ballagott...hazafelé. Lesújtó látvány volt. Akkor villant az eszembe, hogy mennyire szenved. Hangtalanul, türelmesen várja a végét az egésznek.
Akkor telefonáltam az orvosnak. Azt mondta másnap jön, már ne engedjem elmenni sehová. Végre megszabadul! Meg akartam simogatni a fejét, de óvatosan kicsúszott a kezem alól és odébb ment. Még most is királyi pózban ült, és várt. Kicsordult a könnyem, ahogy néztem. Nem sokkal később, kikéredzkedett az udvarra és eltünt..
Másnap.
Reggel nem jött haza. Közeledett a dél, akkor sem láttuk. Már kezdtem feladni, amikor elcsigázva bevonszolta magát az ajtón és leült.
Rám nézett. "hívd csak" - mondta a szeme. És akkor felemeltem a kagylót. Negyed óra múlva, megérkezett.. Ő a garázsban várt sorsára. Fiatal, jóképű volt az állatorvos, komor képpel jött a nagy fekete táskájával kezében. Biztos???!!! Ijedtem meg hirtelen.
Biztos, hogy itt az idő? Bizonyára látta rajtam, amit gondoltam, mert megnyugtatott, hogy igen, neki ez megváltás lesz. Szép lassan elalszik és vége. Nem szenved tovább.
A garázsban Totó nem mozdult. Mintha tudta volna. Ölbe vette kedvenc gazdája és megsimogatta a fejét. A macska hálás szemmel nézett rá és a mellére tette a mancsát. Ekkor kapta az altatót. Picit megugrott, de hamar megnyugodott. Belesimult a gazdi karjába, egészen. Elernyedtek a lábai, fejét lehajtotta. Mikor mélyen szuszogott, akkor kapta az utolsó szúrást, a szívébe. Már nem érezte. A gazdi karjaiban halt meg, ott, ahol akkor is volt, amikor otthonába megérkezett.
Hetente vittük ellenőrzésre, csak megnézte az orvos, hogy milyen az állapota, kedélye, súlya.
Lehangoló volt napról napra a látványa. A sorsáról a diganózis alapján, nekünk kellett döntenünk.
Először nem is értettem. Hogy dönthetném el én, hogy élhet e tovább vagy sem? Milyen jogon?
És honnan tudhatnám, hogy az, az utolsó perc a legutolsó? Mit szólna, ha beszélni tudna és értené,
mit kérnek tőlem? Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, ahányszor csak ránéztem.
Már jó ideje, nem nézett egyenesen a szemembe, és nem csillogott az a gyönyörű macskaszeme. Egyre soványodott,
Pedig a legfinomabb falatokat kapta, bőre szinte lötyögött rajta. Próbált mosdani, de már nem oly alapossággal, mint régen.
Csillogó bundája megfakult, fénytelenné vált és hullani kezdett a szőre erősen.
Semmi érdeklődés nem ült már szemében. Játszani sem volt kedve, és az evést is csak mímelte. Gyakran kimaradt egész éjszakára, csak reggel vánszorgott haza fáradtan, sápadtan. Pihent kicsit a házban, evett pár falatott, s újra nyakába vette az utcát. Mintha muszáj lenne menni és menni....Amikor tegnap délelőtt kinyitottam a kaput, kintről, az árokparton, csendesen ballagott...hazafelé. Lesújtó látvány volt. Akkor villant az eszembe, hogy mennyire szenved. Hangtalanul, türelmesen várja a végét az egésznek.
Akkor telefonáltam az orvosnak. Azt mondta másnap jön, már ne engedjem elmenni sehová. Végre megszabadul! Meg akartam simogatni a fejét, de óvatosan kicsúszott a kezem alól és odébb ment. Még most is királyi pózban ült, és várt. Kicsordult a könnyem, ahogy néztem. Nem sokkal később, kikéredzkedett az udvarra és eltünt..
Másnap.
Reggel nem jött haza. Közeledett a dél, akkor sem láttuk. Már kezdtem feladni, amikor elcsigázva bevonszolta magát az ajtón és leült.
Rám nézett. "hívd csak" - mondta a szeme. És akkor felemeltem a kagylót. Negyed óra múlva, megérkezett.. Ő a garázsban várt sorsára. Fiatal, jóképű volt az állatorvos, komor képpel jött a nagy fekete táskájával kezében. Biztos???!!! Ijedtem meg hirtelen.
Biztos, hogy itt az idő? Bizonyára látta rajtam, amit gondoltam, mert megnyugtatott, hogy igen, neki ez megváltás lesz. Szép lassan elalszik és vége. Nem szenved tovább.
A garázsban Totó nem mozdult. Mintha tudta volna. Ölbe vette kedvenc gazdája és megsimogatta a fejét. A macska hálás szemmel nézett rá és a mellére tette a mancsát. Ekkor kapta az altatót. Picit megugrott, de hamar megnyugodott. Belesimult a gazdi karjába, egészen. Elernyedtek a lábai, fejét lehajtotta. Mikor mélyen szuszogott, akkor kapta az utolsó szúrást, a szívébe. Már nem érezte. A gazdi karjaiban halt meg, ott, ahol akkor is volt, amikor otthonába megérkezett.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-07-29 21:08:43
ezt nem is lehet másképp megírni...
2007-07-29 20:34:14
meg ríkattál...:(...
2007-07-26 08:07:42
Sírva szépen...
2007-07-25 17:03:21
helyesbíteK sírva leírtam:-(
2007-07-25 15:09:32
Nem kellemes dolog átélni azt, hogy valaki (kedvenc állat vagy közeli ember) végleg elmegy, pláne dönteni e pillanatról. Szépen leírtad.
2007-07-24 22:49:47
Kedves Jajjjmi!
Ha megnézed az adatlapomat, láthatod és megértheted, hogy most megríkattál! Olivér is elment! Bár Ő csak nem ébredt fel az operáció után!:-(((
Üdv: dodesz