Az Édesapám emlékére... ( nekrológ helyett... )

Visszaperegnek a képek, ahogy állunk talpig feketében...

Halk zene szól, valaki beszél a távolból. Hatalmas a tömeg, de senkit sem látok a könnyeimtől. Édesanyámat körbevesszük, mi négyen testvérek, - mint annak idején kicsi korunkban - és próbáljuk tartani a lelket benne - bár, úgy érzem, valakinek bennünk is tartani kellene a lelket...

Édesapa gyere haza... szól a dal, és megdermed a szív...

Aztán csak a rengeteg koszorúra emlékszem, a többi egyszerűen "kimaradt". Most elment? Most emlékezem?.. gyászolom? Nem tudom, csak sajog valami bennem, belém mar a rideg valóság, lesújt rám valami tompaság...Azt hiszem nem hal meg sosem, akit szerettek, szeretnek, hiszen emlékeznek reá, s az emlékek által örökre velünk marad, örökre itt marad. Legyen ez az írás is valami ilyesfajta emlékezés...

Tudjátok, nem volt Ő nagy ember, sem rendkívüli, a sorból soha ki nem lógott, mégis más volt mint a többi... Élte a tanyasi, falusi emberek hétköznapjait, és soha nem panaszkodott... 1924. augusztus 05 -én született, és nagyon boldog tanyasi kisgyerek lehetett, mert a rossz körülmények között mindig csak a szépet kereste...Tudom ezt abból, amit elmesélt nekem, nekem, mint a legelső kisfiának...Szegény családba született, cselédsorban éltek, mások szolgájaként, mint tanyás parasztok...Te aki ezt olvasod talán nem tudhatod, hogy mit is jelenthet ez. Valami olyasfajta éves elszegődést jelentett egy - egy tanyára, minek bizony gondját kellett viselni minden szempontból, jószágnak, és földnek, tanyának, és kertnek, és mindennek, mi hozzá tartozott, és dolgozott a család apraja, nagyja...És tették ezt minden írásos szerződés nélkül, a lakhatásért, és a jószágtartás, meg a kis kertecske lehetősége miatt, meg némi fizetségért...És bizony ezek a körülmények miatt csak a hat elemi iskolára futotta akkoriban az idő, és a pénz - azt is tanyasi iskolában járta - mert dolgozni kellett keményen. A kubikostalicska hamarabb a kezébe került, mint a palatábla...mert akkor még arra írtak... De a munka megedzette, és ettől lett olyan Ember, mint amilyen volt...dolgozott Ő Erdélyben, valami folyó hídépítésén, Dunaújvárosban, az akkori Dunapentelén, a vasmű építésekor, meg Budapesten az újjáépítéskor, motorozott, mint gyorsfutár, teherautót vezetett - jogosítvány nélkül -mikor mi volt-és amikor tehette elszegődött a malomiparba, mert az ipar akkor is rangot jelentett, így hát molnárlegény lett Eleken, aztán pedig mester, végül pedig tanítgatta a hozzá beosztott tanonc legényeket a szakma titkaira, kiknek részben ma is mestersége ez a szakma, és ahogyan én tudom, segített nekik, ha valamit nem értettek, vagy valamit meg kellett tanulni, akkor hozzá bizalommal fordulhattak...
Gyerekkoromban nekem nagy élmény volt amikor a gőzmalmot megmutatta, mert annyi bonyolult gépet soha az előtt nem láthattam...A nyolc általánost vagy negyven évesen végezte el, mert a faluban az is rangot jelentett az akkoriban, és aztán le is érettségizett, mert jó esze volt...
Mindenhez értő ember volt, olyan barkácsolós fajta, nem - igen volt olyasmi a ház körül, amit meg ne javított, vagy csinált volna... ha fiatal korában tanulhatott volna, bár mi lehetett volna belőle...Alkalomadtán Gyuri fiamat úgy kikérdezte a lakatos szakma tudnivalóiból, hogy a vizsgabizottság az semmi sem volt mellette....
Vágott az esze, mint a borotva, de a legszebb emlékeim talán a vicces kedvéhez fűződnek, mert viccet csinált Ő mindenből, még a saját betegségéből is...Elvisz az ördög előbb utóbb, mondogatta, de akkor legalább nem keres többet rajtam a patikus...És kemény Ember is volt, sokat követelt tőlünk, a testvéreimtől is, és tőlem is...Az ellenőrzőt, azt naponta megnézte, és a leckét fejből tudta...Ha megfegyelmezett minket a tanító, és ne talán a tudtára is jutott, hát akkor aztán volt hadd el hadd, mert duplán megkaptuk a jussunkat Tőle...
Az Édesanyámat - aki igen szép lány volt az akkori fényképek szerint - valamikor a negyvenes években ismerte meg. Ötvenben meg is házasodtak, és aztán szépen sorban megszülettünk mi négyen, mi négyen testvérek, és éldegéltünk abban a kis faluszéli házacskában, amire ma is nagyon nagy szeretettel gondolok, ahová mindig örömmel megyek haza...

Őt már sosem láthatom ott többé, de amikor bemegyek a kedvenc sufniba, ahol oly sokat barkácsolt, és a kezembe veszek egy - egy szerszámot, ismét a fülembe cseng a hangja: vigyáz fiam, el ne vágd a kezedet...

Vigyázok Édesapám, vigyázok...

2005-12-14