Van úgy,
hogy prózában
nincs mit mondanunk.
Nincs, nem lehet,
idegenek vagyunk.
A véletlen rendelte,
hogy ismeretlenül
olvastam versedet,
éreztem a hitet,
a csendeket,
az ízeket,
a te világod:
az arcodat,
a harcokat,
a távolságot,
mi még nem közel,
de lépegetünk,
hogy fogyjon el.
Olvasók vagyunk,
akiknek szabad,
összerakni,
érteni, érezni,
amit a másik ad.