Nagyszüleim:

Az anyai nagyanyámat különösen szerettem… Nagyon sokat voltam nála, télen is, nyáron is. Kicsike kis öreg nénike volt, de csak termetre… Mert a szíve nagyobb volt, mint Ő maga...
Úgy 1957 -58 -ban lehetett, mikor is, igen kemény tél volt. Szegény világban éltünk, semmi sem volt, se kaja, se tűzrevaló, se pénz. Arra emlékszem, hogy anyámék igen sokat szenvedtek, és veszekedtek is, ezen körülmények miatt...
Igen kemény tél volt az!
Bennem túlnyomórészt, csak az maradt meg, ahogy nagyapámmal fűtöttünk a kemencében...
Ez egy érdekes élmény volt nekem, de lehet neked is az lesz, ki ezt elolvasod.
A kemence zseniális találmány. Földből, sárból, cserépből összerakott tákolmány, ami bent van a szobában, de tüzelni beléje kívülről lehet - mondjuk a konyhából - így a szoba, az tiszta marad.l..No mi ezt elkövettük, hetente kétszer, háromszor, és az elég is volt, ahhoz, hogy egész héten ne fázunk. És nekem éjszakára, a kemence - padkán volt a helyem, a subán, ami különösen jó hely volt...
Nagyapám - Isten nyugosztalja - igen részeges kis ember volt. Ha be kellett fűteni a kemencébe, azt leginkább a pálinkával kezdte, majd a borral folytatta. Engem pedig hagyott érvényesülni a kemence szájánál...Én ezt nagyon szerettem... Behordtam a tűzre valót, begyújtottam, és tüzeltem. Mikor mi volt, azzal. Kukorica - szár, szalma, rőzse, szőlő nyesedék, a kemencében minden elégett. A nagyapám közben mesélt Isonzóról, amit állítólag megjárt, mesélt a hőstetteiről, amik állítólag igazak is voltak, én pedig tüzelgettem, igen szorgalmasan, és hallgattam a meséit.
Így volt ez, igen, sok- sok téli estén, miközben kint esett a hó, miközben kint fújt a szél, avagy fagyott keményen, mi tüzelgettünk, melegedtünk, a nagyapám pedig iszogatott, és mesélt, én meg szájtátva hallgattam…Szerettem hallgatni a meséit...És boldog voltam, hogy mesélt nekem! Szerettem az öregapámat!
Amíg mesélt, én csak tüzelgettem, tüzelgettem, s ha rám nem szól a nagyapám, tán még most is tüzelgetnék...Egyszer sikerült úgy befűteni, hogy szétrepedt a kemence…Na nem volt ez olyan nagy baj, mint amilyennek tűnik, de tavasszal le kellett bontani, és újra építeni. Aki látott már ilyet, az tudja, hogy nem egyszerű az eset...Kihordtuk, meg vissza, olyan kormos, olyan koszos, az életemben nem voltam, de azért tetszett. Megtanultam, hogyan is kell kemencét építeni, mert biz, az egy külön tudomány, nem is sokan tudják ma már!
Nyáron meg kapálni kellett, leginkább a nagyanyámmal. Azt, aztán igen utáltam! Úgy hajnal négy, fél ötkor felkeltünk, és kiballagtunk, vagy nyolc, tíz kiló-métert a határba, mert akkor se busz, se teherautó, de még bicikli se nagyon volt. Mentünk hát gyalog. Gyalog, és mezítláb, mert a cipő, az ugye tönkre megy a harmatos fűben…Nyolc, tíz órára végeztünk is, de ez nem volt elég a szenvedéseim oltárán, mert ezután még le kellett szedni a paradicsomot, meg az uborkát. Hú de utáltam mind a kettőt, hogy a borsóról már ne is beszéljünk!
De azért jó volt! Ősszel kaptam egy pár cipőt, hogy legyen miben iskolába járni... De nem ez volt a 'bérem', nem ez, hanem az a szeretet, amit kaptam, s megtanultam TŐLÜK. - Mert szerettek, és én is szerettem őket, ha nem mehettem el minden nap hozzájuk, akkor hiányoztak...És ma is hiányoznak!

(2005.04.25.)