Groteszk önéletrajz ala Lukács György
(avagy: ki vagyok én?..)

Előszó helyett:

Ma elhatározásra jutottam! - még nem végrendeletet, de önéletrajzot azt írok.
Nem azért, mert szeretném, hogy az "utókor" is megismerjen, vagy ismerjen, nem!
A magam szórakoztatására...első sorban.
Ismerjenek jobban azok, kik valamennyire már ismernek, de nem eléggé, ismerjenek meg jobban...Már, ha érdemesnek tartanak erre...
Eme "művemet" nem ajánlom senkinek...de mindenkinek, aki kíváncsi rám...és nem is tiltom meg senkinek, hogy olvassa, okuljon belőle...

Mivel is kezdhetném, ha nem a születésemmel, hisz a nélkül nem lennék...ki tudja, nem jobb lenne é
Megszülettem tehát, valamikor 1951. április 11-én, amire igen büszke volt mindenki az akkori családomban, ma leginkább nekem öröm, főként, hogy megtanította velem ÉDESANYÁM ezt a dátumot, másrészt, mert ez a költészet napja, harmadrészt "kos" vagyok - abból is áprilisi! ...végül pedig, mert még mindig emlékszem erre az egészre!
Falusi kis gyerek voltam, annak minden előnyével, örömével és - ne tagadjuk! - hátrányával is...
Elek nagyközség (Békés megye) nevű lakott településen tengettem ifjonc éveimet, születésemtől, egészen az érettségi vizsgáig.
Igen rossz kis gyerek lehettem, mert emlékeim szerint több verést kaptam, mint kenyeret...
Az Édesapám egyszer "gyepált meg", de azt, amíg élek nem felejtem el! Talán jobban kellett volna... Édesanyám rendszeresen "legyintgetett", ha szóltam, azért, ha nem, azért, ha ettem, azért, ha nem, akkor meg azért... De biztos, mindezt valahogy nem jól csinálhattam, ha a nyakleveseknek szükségét érezte...Erre, majd még visszatérünk!
Jártam biz... iskolába is, ahogyan az illik. Valahogy kiszenvedtem azt a bizonyos általánost..minden utálatom ellenére! engem érdekelt volna, de talán túl sok volt a "balfék" tanító, főleg "felsőben"! ( kíngörcs orosz tanár néni…) Erre is visszatérünk!
De mert valamit látott bennem valamelyik elvetemült pedagógiai alkalmazott, gyorsan a helyi gimnáziumban találtam magam, pedig én kanász, vagy villanyszerelő, esetleg "út mérnök" akartam lenni...No ezt nem akceptálták, így nem volt mit tenni, el kellett kezdeni tanulni, tanulni, tanulni, mint ahogyan azt egy kis szakálas emberke is oly melegen ajánlotta, anno.
A gimnáziumot igen megszerettem! Csodálatos tanáraim voltak, szigorúak, következetesek, és kegyetlen kemények. Hála NEKIK!!! PEDAGÓGUS volt egytől egyig, tetőtől - talpig! igen, csupa nagy betűvel...Még a borzalmasan utált orosz nyelvet is úgy megszerettem, hogy puszta fogadásból jelesre érettségiztem belőle - egyetlen perc készülés nélkül. ( azzal az orosz tudással meg is éltem az első diplomáig...) A magyar, a történelem sose volt gond, a matekot, fizikát, kémiát értettem, a földrajz és a művészet-történet érdekelt, énekelni meg soha nem fogok tudni ebben az életben...tornából - súlyomhoz képest erős - jó voltam, így azután azt a bizonyos lenini elveket, nem is nagyon erőltettem Ma már talán bánom...Az "érettségi" jól sikerült, olyan büszke, olyan boldog talán soha nem voltam addigi életem során, mint azon a napon. Erre ma is emlékszem: kijöttem a gimnázium kapuján, és örömömben azt sem tudtam hová szaladjak először, haza, vagy nagyanyámhoz, vagy netán a kocsmába...Kocsma lett a vége, jöttek az osztálytársaim is kifelé a kapun, és ők eldöntötték, helyettem is...
Igen ám, de ezzel vége is lett a felhőtlen középiskolás éveknek...

( 2005. 04. 25. )