Csak egy szálfa
magában, mint szikla a hegyen,
hadd legyen vihar az égből,
villám istenétől,
hadd fájjon, hadd égjen,
lángban, vérben, szenvedésben!
Vad elméje tartja éppen
e kínok között is épen.
Hiába ragyogna felé rajongva
az erdő törpe fája
nem hallja, meg se látja
fel nem nő hozzá más értelem,
csak a nap a hold a csillagok!
Aki nem ragyog, nem fénylik,
annak nem kérik nem értik szavát,
gondolatát,
hiába szeret mint testvér, szülő, barát,
ne is törje magát,
felesleges a buta szó, cincogás,
zord való poharában
mint legkisebb
utolsó csepp
csorduljon sárba, fetrengjen
boldogtalansága.
Ha nincs más dolga,
ugyan ki bánja?