Hamarosan hangos szóra ébredt. Azt hitte, neki szólnak, de valahogy mégsem. Nem Totyát mondtak, hanem Totót. Kinézett a virágtartó alól és rögtön látta, valóban nem őt hívja a szó. Egy saját magához hasonlatosan vörös bundás, hatalmas kandúr lépegetett megfontoltan, meg-megállva a nappali közepén. Komótosan körülnézett, majd tett megint néhány lépést. A gazdi odament hozzá és megsimogatta a fejét. A macska hagyta, de finoman, úgyhogy ne sértse meg a símogató kezet, kisiklott alóla. Akkor látta Totya, hogy a cirmos képén egy hatalmas seb éktelenkedik. Na ezt megnézem! - gondolta s máris leugrott a polcról. Somfordált a közelébe, és bámulta. Az erős kandúr ügyet sem vetett rá, továbbindult a garázs felé, tudta, ott várja az ennivalója. Totya ügyetlenül megpróbált lépést ugrálni vele, kevés sikerrel. Valami furcsa szagot érzett. Macskaszaggal vegyes, de még valami. Nem tudta mi az. A kíváncsiság hajtotta, de a kamra ajtóban a gazdi lába megálljt parancsolt. Nem mehetett tovább. Becsukódott az ajtó előtte és a gazdi eltűnt az ismeretlennel. Na ez meg kicsoda? - ült négy lábra szőrcucorka. Lassan már össze sem tudom számolni, hányan vagyunk. De a többiekkel legalább váltottam egy orrdörzsölést, ennek a vörösszőrnek meg a közelébe sem férkőzhettem. Miért kivételeznek vele? - kergették a gondolatok egymást a fejében. Valóban. Totóban, a rangidős macskában, volt valami fejedelmi valami királyi. Már a megjelenésében, a mozgásában is. Ha nagyritkán elnyávogta magát, akkor az, jelentőséggel bírt. Ezt mindenki tudta a házban, az új jövevényen kívül. Nem baj. Majd Ő is megtanulja!

Totó volt az első kiscica, aki a házhoz került, egészen pici korában. Még kisebb volt, mint szőrcucor. Szemcseppes üvegből cumizott és még a széltől is óvták. Gyönyörű erős kandúrrá cseperedett, és szorgalmasan vigyázta a kertet, fogta az egereket, sajnos néha a rigókat is és a többi, vigyázatlan madarat. Már felnőtt cicaként fogadta a másodikként érkező, szintén kiscicust, a hófehér rémet, Samut. A világ összes szerencsétlensége összegyűlt ebben a cicában - állapította meg azonnal, ahogy meglátta. De a kis vakarcs élni akarása lenyűgözte. Gyámoltalansága, kiszolgáltatottsága, gondoskodásra késztette. Felelősségteljes szülőként tanította, nevelte a kis szőrőst, aki néha a fején ugrált pajkosan, és a szemét gyömöszölte mindkét lábával. Türelemmel intette rendre, néha egy mancslegyintéssel, de mindenképp szeretettel. Mikor serdülni kezdett a kis fehér, akkor derült ki mindenki számára, hogy nem akármilyen cica lesz belőle. Nemes származását hosszú fehér szőre bizonyította. Hogy a mama kicsit félrelépett, azt meg a farkában lévő, halványan csillogó ezüst csík mutatta. De ez nem is volt baj, mert ettől, nem a fajtiszta perzsamacskák orrbanyomott képére formázott, hanem egy kedves pofiju, csodás zöldszemű, hószőrű herceggé vált. Totót apjaként és anyjaként tisztelte és szerette.