Mikor azt vallom a szerelemről, hogy nem más az,
mint játék, akkor sokan elnéző mosollyal szájuk szegletén,
és némi büszkegőggel szemükben, bár ellenvetés nélkül, de
sejtetik, megvan a véleményük rólam.
Szerintük dehonesztálom e szent érzést és a gyermetegjáték
aprópénzévé devalválom a szívek énekét.
Hiszik, hogy én egy könnyelmű, léha csődörként élem életem.
Egynémely ledér-nő vére lüktetni kezd, hallom szíve dobbanását,
és látom, arcán a pír sejteti, ölének-rózsája már nyílna a kalandra.

Szelíd szavakkal adom tudtukra, van nekem egy kisszentem
kivel játékom játszom, s a látszat ellenére én hű vagyok hozzá.
Mert azon kívül, hogy szeretem, ez a másik hozománya,
bizonyossága tőlem, érzéseim tisztaságáról.

S ha a takaró az ágyon marad, jönnek az álláspontot döngető kérdések.
Lehet-e az a szerelem komoly, melyet játékként fogunk fel.
Értetlenül nézem a kétkedő-kérdező arcokat, miért kellene
annak komolynak lenni, mi tudunk annyit nevetni minden élethelyzetben,
-séta, étkezés, szeretkezés, utazás...-
hogy visszarugódnak a bánat ráncai arcunkon.
Óh, ők ezt nem így gondolták,- replikáznak.
Megkérdezem, láttak-e már gyermeket játszani,
s látták-e mennyire önfeledt, vidám, boldog.
Kérem, emlékezzenek vissza, most boldogabbak-e komoly felnőttként,
vagy játszadozó gyermekként voltak azok.
A válaszuk engem igazol. A játék, azért játék, hogy mindkét játszó-fél
örömét szolgálja. Én azért játszok a Kedvesemmel, hogy Ő örömét lelje benne,
Ő pedig azért, hogy nekem okozzon örömöt. Így mindketten boldogok vagyunk.
Adunk, -kapunk elfogadunk.
Néha mi is összekapunk, egy-egy bábruhán, kínzó dacunk előtör belőlünk.
Olyankor könnyes szemmel hajtjuk párnára fejünket, de egymásról álmodunk.