Mikor testem düledékén kereszt feszül
És ölelőn tárja feléd két száraz fakezét
Bús szemed, mint kagyló gyöngyöt szül,
Mi számolatlanul pereg rám hálád jeléül.

Felhő kúszik ekkor fel a kékégre,
Zápor hull alá, mi elmossa bánatod,
Szíved újra felvidul, hisz láthatod,
Nem gyötör engem újabb fájdalom.

De, míg itt fetrengek a földi létben,
Mocskát-piszkát rőtlelkemre kenem,
Gyere, feküdj mellém az út porába
És illanjunk el innen a kéjmámorába.