Feltöltve: 2007-07-15 10:18:12
Megtekintve: 6543
Kutyaságaim Néró kutya emlékére
Előszó:
Ez az írásom a mai modern elvárásoknak felel meg, bio altató. Tehát nem kell tablettát bevenned, csak elkezded olvasni, aztán valahol elalszol. Másnap reggel rögtön jelöld be, meddig haladtál, este, ha onnét folytatod, biztos a hatás. Ha véletlenül több hét alatt a végére értél, pontosabban végig aludtad írásomat, akkor a következő fordulóban már csak elegendő a fejezetekre gondolnod, s az álom oly hamar nyom el, talán előbb, mint a krepp papírból készült tantusz, ahogy libegő forgással leesik, talán előbb, mint ahogy a papír kihullik kezedből és padlót fog. Szép álmokat!
Szülőfalumban -Várdombon -a kutya nem az emberekhez tartozott, hanem a ház, a porta része volt. Kutya minden háznál van, punktum! Az udvarban hátul az első és hátsó udvar közötti részen volt, valahol kicsit hátrébb, mint a disznó ólak. Talán nagyság szerint lettek az állatok elhelyezve, mert elöl a szín alatt nyílott az istálló, sokáig volt benn tehén, emlékszem rá, ma is csodálattal gondolok rá, hogy annyi gép egy 4 lábon járó állatban? Mert ugye volt benne, a tarka bőrébe becsomagolva egy olyan gép, mely a fűből tejet gyártott, volt egy másik, mely mindig megfelelő hőmérsékleten tartotta a tejet, hogy ne romoljon el, s egy számítógépes program pedig a földek trágyázásához állította be a mindig lapjára eső végtermék mennyiségét. Vagy ehhez állították a földek nagyságát? Már nem is tudom, nekem csak az itatásban volt részem, abban segítettem. Lovakra nem nagyon emlékszem, talán egy fénykép alapján, ahol is az udvarban ültem a kiscsikó hátán. S talán egy borzongató, rideg hangra, ez tényleg így volt és emlékszem, a középső szobába voltunk beparancsolva, egyesével vezették ki az udvarból a lovakat a kiskapun át a járdán, ott kopogott a patkójuk, ahogy mentek el az ablak alatt. Azt nem értettem, hogy szüleim miért sírnak, de valahogy nagyon sokáig tartott, míg a két ló végig ment a járdán. Eddig csak a nagykapun jártak, ekkor- búcsúzóul - végig mentek a járdán, "bevitték" őket a Tsz-be. Adod, nem adod, nem kérdezünk! Ebben az időben az új elvtársak mindent elvi szemmel néztek. Nem is maradt utánuk semmi, mindent mi is csak néha nézhettünk meg a Tsz istállóban. Ezután Atya etetni, itatni is oda járt át, szerencsénkre csak 3 házzal volt odébb a túlsó oldalon.
Na de gyerünk ki az istállóból, az ólaknál voltunk, itt a disznók lakosztálya volt. Két ól volt, nem igazán emlékszem, hogy valaha is tele lett volna. Inkább 3-4 lakóra emlékszem Ja! Most jut eszembe, nem is így volt. Amikor még a nagy szederfa állt az udvaron, édes fehér termése volt, akkor volt az Öreg. Igen ez volt a neve. Ő méltóztatott lenni az anyakoca. Kijárt a legelőre, reggelenként a kondás ostorának csattogására ébredtünk, nem igaz, a kutya előbb hallotta meg, ő ébresztett engem is. Mama már rég elfáradt hajnal óta, meg az ablakverésben is, mert még mindig sötét volt, már verte Édesanya ágya mellett az ablakot a folyosón, hogy reggel van! Ezt olyan hangsúllyal, hogy Édesanyának se kedve se mersze nem volt tovább aludni.
Na de az Öregnél voltam. Reggel kieresztette mama az utcára, de este nem kellett beengedni, volt kulcsa az utcai ajtóhoz. Az ajtó alatt kicsit ki volt kopva a bejárat, a küszöb részen, ha lett volna küszöb, akkor még a járda is földes volt az utcán, mi is az országúton jártunk, az legalább kavicsos volt, szóval az Öreg orrát aládugta a kiskapunak - így hívtuk az ajtót, mert a nagykapun a lovas kocsi járt be - s a kilincs felöli részen megemelte - kicsit meglökte, s már tárva is volt. Nem úgy mint a mostani gyerekek, hogy nyakukban hordják a kulcsot.
Tavasszal, nyáron, akkor a napok is hosszabbak voltak, feküdt a szederfa alatt, órákig is elviselte, hogy lógó hasát vakirgáljuk. Mit elviselte, röfögésével kikövetelte. Valami más, valami barátságos morgásba hajló röfögéssel meg is köszönte. Haladjunk már végre, 7-8-9 malacot szokott elleni, atya állt mellette ilyenkor az ólban, vagy csak kint az ajtó előtt, ha baj van, segítsen, vagy a nagy igyekezetbe, ahogy a hályogot ette le az éppen előjött malacokról, nehogy nagyobbat harapjon s a kicsiket is sorra, vegye. Ilyenkor már meleg, puha, friss szalmával ki volt bélelve neki az egyik sarok, oda is feküdt, okos állat volt, csak tetette, hogy nem az, sokan erre nem jöttek rá, nem is értettek nyelvén, ezért néha mondták neki, hogy Disznó. Pedig ő nem az volt, ő az Öreg volt. De hát ennek az időszaknak is vége lett, vagy megunta a futószalagon az ellést, vagy megöregedett, bár mi mindig úgy tudtuk, hogy egyébként is öreg, de egyszer csak vége lett ennek az időszaknak. Az Öreget Mamáék eladták. Mama, kicsit mérgesebb típus volt, de az Öreget, mikor vitték el, még az ő arca is elkámpicsorodott, megsiratta. Hát így üresedett meg az első ól. Talán tiszteletből, talán más miatt, de ebbe utána nem szoktak disznót tartani.
/2/ A mellette lévőbe vették ezután már a malacokat. 2-3 ritkán 4 db-ot, melyeket az tán Karácsonyra illet felhizlalni, mert ha nem tudnátok, ebből lett a kolbász, a finom abált szalonna, tokája, én ezt szerettem legjobban, fagyos abált szalonnánál a világon finomabb nincs vacsorára, finom friss kenyérrel, kevés sóval, kicsit több édes paprikával... Na írom tovább, sikerült lenyelni nyálamat.
Szóval leginkább 1-et vágtunk le, a másik vagy a többi eladásra került. Először 16, majd lassan 18-20 Ft volt kilója mikor vitték,. Jobb ára akkor lett, mikor a messzi falukból jöttek a bányászok, nekik akkor sokkal több pénzük volt.
Atya, már korábban is írtam, mindenhez értett. A böllér is ő volt. Ne nézz így ide, ő az aki levágja a disznót és szakszerűen feldolgozza a segítőkkel együtt. Jó-jó. Neki jár a legtöbb pálinka is reggel, vágás és pörzsölés előtt. Néha szeretetből, néha szükségből Keresztapám tette ugyanezt, ő Bátaszékről jött át, de ő túl ügyes volt, délután már nem volt mellette munka, pedig én nagyon szerettem a disznóvágást. Mikor még nagyon kicsi voltam, akkor fejemet a párnába szorítottam, úgy visított a disznó, biztos tőlem kért segítséget, mert tudtam ám én hogy melyiket hozták ki az ólból, lábán kötéllel. De ekkor még nem engedtek oda. Később már kimehettem, húztam is a farkát, de a többiek erősebbek voltak, meg rá is térdeltek, meg a böllérnél kés is volt, hát nem szállhatok egyedül szembe mindenkivel. Meg a pörzsöléskor én is szerettem melegedni a tűz mellett. Mikor teknőben forgattuk, akkor meg mindig a mese jutott eszembe: Forró vizet a kopaszra. Persze először tiszta szőr volt, de lassan megadta magát. Atya, a földön, orjára vágta föl, de a svábok rénfán lógatták le, sokszor mi is, mert úgy nagyobbnak nézett ki a disznó, hát hagy lássa aki az utcán megy, hogy Pintérék már megint mekkora disznót vágtak. Na szóval az egész napi eszem-iszom, dínom-dánom után, nem igaz, az csak este volt, szóval az egész évi kolbász, sonka, szalonna, zsír, hosszú pecsenye ilyenkor lett legyártva a disznó nagyságából.
Tudod én a füstölést is szerettem, olyan érdekes volt a nyitott kémény alatt, égett is meg nem is, aztán mégis kész lett a kolbász. Jaj! Hát ez időtáj szerettem meg én a disznósajtot. Ki gondolta akkor még, hogy a sógorom is a Disznósajt lesz.
Ne csüggedj, megyünk tovább. Voltak még az apró jószágok. Nevében van benn, aprók.
Tyúk, kacsa, gyöngytyúk -abból van a legfinomabb leves - liba, pulyka. Az inkább csak a szomszédnak volt. Tyúkokkal nem kellett foglakozni. Tudták a rendet, volt magukhoz való eszük, meg vigyázott azokra a kakas is, amelyik elcsatangolt, azt meg róka várta.. A kacsákra viszont igen. Állandóan vinni kellett nekik a vizet, a sok finom takarmányt, mert csak akkor lett nagy májuk, meg aranyló zsírjuk, ja meg tömni kellett őket minden reggel-este.. Pufókok lettek, mint a bohócgyerek.
Igen szerettem a kacsamájpástétomot, meg a lúdas-kását, de leginkább a kacsa mellét. Én már Gyerekkoromban is a mellekhez vonzódtam. /na, majd ezt kihúzom, mert ezért még
Édesanya is szólni fog/. És hát a kedvenceim a galambok. Először Dunaszekcsőre vitt el Sanyi bácsi, mama testvére- motoron- ő adott egy párat. Aztán már csak
szaporodtak, szaporodtak, röpdöstek, röpdöstek, meg hullottak, hullottak --a légpuskámtól. Hát egy falusi portán földön, levegőben, vízen így éltek az állatok. Hogy vízen mi volt? Hát a békalencse. Ja. Az nem állat, te állat, az egy vízi növény, de a kacsák egy kis korpával igen szerették, mindig a falu végén a vasút melletti folyóról hoztam, de olyan ügyesen halásztam le, pedig sok volt, akkor még a patakocska néhol 5-6 méterre ki volt szélesedve, hogy a végén mindet lehalásztam róla. Igaz az óta már a patak gödre is szeméttel töltődött fel, kiszáradt. Keszthelyen biztos nincsenek ilyen szorgalmas, ügyes gyerekek, mint én voltam, mert a Libás strandnál a vizesárok, mely a Balatont tölti fel, vagy fordítva, vastagon tele van békalencsével. Vagy talán kacsák, libák, sincsenek errefelé? Az nem lehet, mert minden vendéglőben látom kiírva, hogy sült kacsacomb párolt káposztával. Ehhez jó az édeskés cserszegi fűszeres bor.
Ugye kitaláltátok, hogy miről akartam írni? Az oly kedves állatokról, az oly kedves kutyáról, melyet akkortájt még nem volt szokás simogatni, nagyon oda sem tudtam menni, mert körülötte mindenhol kutyaszar volt, akkor így mondták, meg a sok állat között ő csak egy volt. Dehogy tudtam én még akkor, hogy ennek az egynek az esze, a jelleme, a lelke egész más, mint a többi állaté. Dehogy tudtam, akkor, hogy ez az egy állat, melynek lelkiismeret furdalása van, mely úgy választja a gazdát maga mellé s csak erőszakkal lehet ezt a kötődést széttépni, dehogy tudtam én még akkor, hogy a kutya lesz az egyetlen munkatársam, aki nem ugat vissza!! Meghát ugye, a sok állat mellett nevelődik bele a szorgalom, a kitartás, a gondoskodás, a szeretetet a gyerek lelkébe. Mert sokszor némely apró állatnak is külön neve volt, ki tudta, akkor, hogy ez tilos, mert túl erős lesz a kötödés, nem pichológus nevelt engem akkor még, hanem az élet, meg a szőnyegporoló jó anyám kezében
/3/ Tudjátok meg, szép életem, szép gyerekkorom volt. Csodálkoztok azon, hogy amikor 30 évvel később teherautóval Győrbe mentem, szemerkélt az eső, s én mélyen szántó gondolataimban el voltam merülve, csak a szemem járt, az is lassan dolgozta fel a látottakat, így már több száz méterrel odébb jártam, mikor megvilágosodott kis agyamban, hogy igen , bármily hihetetlen, az előbb egy bekötőúton, az erdő szélén, lakatlan helyen tényleg egy ázott fázott farkas kutya ült. Látod megint a sógorom jut eszembe, ő is Farkas, tudod a Disznósajt.
Hát mit mondjak, visszatolatni teherautóval közel fél km-t, s közben vívódni, hogy mi a fenét kezdek én egy ekkora döggel, én egyedül? Ráadásul most hová tegyem?
Szó-szó, kicsit be voltam rezelve, én nem vágytam úgy egy harapásra, mint ruszki katona a határon, mikor a magyar katona falatozta a szalonnát hagymával, s hát a ruszki nagyokat nyelt, folyt a nyála, mire a magyar katona átszólt, bajtárs jólesne egy harapás? Jól bizony! Jött a gyors válasz. Bodri! Ergye át, harapd meg! Szólt a magyar katona a fűben lapuló kutyájának.
Darab kenyeret vettem kezembe, úgy mentem felé a túlsó oldalra, de a kutya talán rám sem nézett, elment mellettem az úton keresztben, és megállt az árok felöli ajtónál. Tyűha kutya fáját, de tetszik neked az én Mercedes teherautóm! Kinyitottam az ajtót, már kepeszkedett is, csak a hátsóját kellett kicsit felemelnem. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen kissé összegömbölyödve, kellemesen büdös és átázott volt, és éles szemekkel figyelte előre az utat. Egy darabig eltartott, talán Győrig, míg visszaszereztem fejemben a főnöki pozíciót az autón belül, oly méltóságteljes nyugalommal viselte az utazás rázkódásait.. Igaz akkor még nem tudtam vele beszélni, mert nem tudtam a nevét, és hát a nélkül nem illik megszólítani senkit. Zalaapátiban a méhész kastély lakója volt 1965 körül egy Néró nevű farkas kutya, a név innét lett, megmondtam neki, bólintott, hát ezt le is tudtam.
Győrben eldőlt a rend, feleslegesen raktam nyakába kötelet, jött mellettem és az udvaron nyugalommal várta meg, míg én tárgyalok s utána, megraknak konténerrel.
Hát így kezdődött felnőttkori életem kutyás része.
Egy idő után semmin nem csodálkoztam, jött mellettem, futott a biciklim mögött. Ha étterembe mentünk ült az asztal alatt, vagy a küszöböt melegítette teljes terjedelmében. Egyszer lejött velem a telepre a lakásunktól biciklivel, egyszer futott a lassú kocsi után, utána az 5 km-es városi utat önállóan tette meg, még a lámpákat is ismerte, meg őt mindenki. Halálig szóló barátság volt közöttünk..
Valaki külföldre költözött s a kertes házból a kutyát egy panellakónak adta, ő meg a garázsba rakta. Éjjel belülről rágta az ajtót, nappal volt ideje, akkor meg folytatta. Ő volt az AVAS, végig nagybetűvel, mert extra nagy feje és teste volt. Telefonáltak, hogy menjek érte grátisz az enyém. Mentünk. Első mozdulata, morgása után futottunk, az autóig, majd a telepig. Úgy hozták utánam. A rend kicsit itt felborult. Velem elnéző volt, feleslegesen nem bántott, de az Úr a telepen ő lett. Én is csak tisztelettel beszéltem hozzá. Csak háromszor harapott meg, de mindig igaza volt. Szerettem. Valahogy a Néróval kerülték egymást.
Könyörületből befogadtam egy kóbor kutyát is Életemben ilyen félelmetesen vicsorgó vad kutyával nem találkoztam. Talán elsőre nem is szerettem, a Vacak nevet kapta. Ez volt a telepen az első szuka kutya. Vastag, csomósodott, büdös, gubancos bundája volt. Hogy nem jött a közelembe, és rám is ugatott, megszoktam, csak a bűze, az fertelmes volt. De nagyon okos kutya lehetett, mert engem hamar kiismert. Addig fajultak a dolgok, hogy hosszas rábeszélés után megengedte, hogy bundának nevezett összeragadt szőrét, tenyérnyi darabokban levágjam, igaz közben mindig futott egy kört, nehogy túl szelídnek tűnjön. A felén túl, meg már kérte is. Úgy kikupálódott, fényes szőrű lett, hogy elkunyerálták Zalavárra, házőrzőnek.
Okos barátaim kisütötték, hogy nekik van eszük, nekem meg csak pénzem van, valami furcsa módon, hát építsünk együtt gyárat. Hogy legyen, aki őrizze, adtak két kis gombóc jegesmedvét, majd mire megnőnek a gyár is kész lesz. Mondták, hogy egy lány s egy fiú. Így könnyű nevet adni nekik, ők lettek a Forgó s Morgó. Aztán a Dávid egy nap, csillogó szemekkel jött be az udvari faházból: Apa, ezek kiskutyák. Azok hát, kuvaszok.
Ettek is, nőttek is, adok-kapok alapon hamar feltűnő jelenségek lettek. Nem lehet elég korán kezdeni a telepőrzést, hát hamar kikerültek a konténerekhez. A többi kutyától megtanulták, hogy a kerítés csak azt jelzi, hogy a füvet addig kell nyírni. Sétáltak az utcán, kóboroltak a lovas telepek között, gyárlátogatásra mentek a tej,- és húsgyárba, de ezek bocsánatos bűneik voltak.
/4/ Először akkor lett hadd-el-hadd, amikor mint egymást szerető borjú nagyságú kutyák átmentek a túlsó oldalra foci meccset nézni. De mafla gyerekek nem tudták, hogy azt nem a kezdő körből kell nézni. Lett is ribillió, bíró szünetet rendelt el, a díszvendég polgármester piros lapot mutatott a kutyáknak, végre valaki maradék kolbászával le tudta őket csalogatni a pályáról. Pedig mint hazánkba mindenki, ők is értettek a focihoz, csak segíteni akartak. Hogy ekkor is miért engem szidtak, miért nem a kutyákkal beszélték meg, nem tudom.
Az összes kutyám kettős etetési rendszerben van ellátva. Én etetem őket, ha itthon vagyok, s önellátás van ha ők vannak itthon. Ezt mindegyik maga temperamentuma szerint oldja meg. A Néró nem is fogadott el mástól ennivalót, az AVAS finnyás volt, a Vacak a vacaknak is örült, ez a két mafla meg az orra után ment. Na ki is verték a biztosítékot. Egyszer napokra elmentem, mondtam is nekik, hát városnéző körútra mentek. A piacon tetszett nekik a forgatag, s a sok finom illat, de ők a húsboltot választották. Mint két jó testvér, mindig egymás mellett mentek, hát az ajtóba is így álltak be. Fele kint, fele bent, csak a szemük nézett egy irányba. A boltosé is, telefon, rendőrség, sintér, teljes felfordulás, talán csak a villogókat és szirénákat nem kapcsolták be.
Hogy Keszthely és környéke milyen nagy, azt ekkor tudtam meg, amikor a két kutyát nem találtam. Csak 3 nap után jutott eszembe, hogy a sintért megkérdezzem. Ott voltak, sok pénzért kiváltottam őket, néhány dorgáló szó kíséretében 3 km-ről is hazataláltak.
Másnap délelőtt a Morgó ment az udvaron, lapos és sovány lett a fogság alatt, mint a lángos élére állítva, aztán mikor legközelebb néztem arra, már a lángos el volt dőlve, a Morgó csendes lelke meg már eltávozott. Szerintem a sintér mérgezte meg, az állat.
Forgó szerencsémre megmaradt, fel is nőtt, okosodott is, futószalagon szerette a környék összes kutyája, volt hogy szilveszterkor másodszor ellett abban az évben és másodszor 13-at. De kicsinyeivel mindig szerencsém volt, szépek, tarkák, okosak is voltak, mire megerősödtek, szép sorba mind ellopták tőle, tőlem.
Az AVAS is szerelmes volt mindig, öreg úrfi létére, de ő diszkréten elvonult választottjával 3 teleppel arrébb, bár nem tudom minek, mert öreg kora miatt igencsak plátói lehetett a szerelem köztük, de hódítani még így is tudott. Több napi távollét után egyszer ott találtam meg, lázasan, oldalán kis kerek lyukakkal, mintha villával szúrták volna meg. A sebláz megtette magáét, a 7. napot nem élte túl az utolsó ütközetben.
Pökhendi öcsém az én parkolómat foglalta el, így én szokatlan módon arrébb álltam. Néró, aki mindig vigyázott a kocsimra még az iroda, mellet is, most is elé feküdt, de talán a motor melegsége miatt túl közel is az első lökhárító alá, én meg mivel elég nagy orra van ennek a mikrobusznak nem is láthattam, hát a gyors indulásnál átmentem rajt. Volt is fájdalmas hang alattam, de már késő, már megtörtént. Hiába hívtam most is orvost, csak az elaltatást javasolta, de hát az is gyilkosság, így szívem nem volt hozzá. Fájdalmát injekciókkal enyhítette. Második nap után, este is 2 sajka vizet megivott, talán a láza miatt, aztán a harmadikkal arcát mostam meg, sokat simogattam, biztos bűntudatom kenegettem, de ez sem segített, reggelre itt hagyott. Pedig legjobb és egyetlen barátom ő volt. Előtte is, azóta is magányos farkas vagyok.
Csak a magunk kedvéért, csak a magunk megnyugtatására rendezünk díszes temetéseket. Csak egymásnak bizonygatjuk, hogy te is ilyent kapsz, csak egymást vigasztaljuk, hogy nyugodtan, csak...
Neki sem számított, hogy durva vászonzsákba varrtuk, ez lett szemfedője, koporsója, ma is ez alatt alussza álmát a közeli kiserdőben.
Maradtam hát egyedül, öregen, társbérletben a megöregedett Forgóval. Kisded játékainkhoz jó pofát vágunk. Ha megyek le a telepre, rögtön hazajön, s miközben nyitom a kaput, ő vehemens jellemet imitálva kirohan az országútra, és hangosan megugatja az első autót. Utána bejön az iroda alatt hűsöl, igaz bárki belép a telepre, pedig nem is látja, rögtön ugat. Szerinte ezekért ki is érdemli az etetést, gondoskodást. Szerintem is.
Egy bezárás előtti autókereskedésből nézegetett ki egy szép kuvasz kan kiskutya. Szerintem direkt engem nézett minden reggel, így egyszer megálltam, megvettem. Ő a Mackó, ő az, aki első állandó kutya családi házunk udvarán. De az ő élete, története, még csak most kezdődik, az írásom meg most fejeződik be.
Valamit az asszony is megírhatna már egyszer, helyettem is, nélkülem is...
Keszthely 2007-07-14 boroskaroly
De Apa! És az az aranyos fajtiszta dobbermann kiskutya? Tudod, amelyiket úgy találtad két sérült lábbal! És sokáig gyógyítgattuk, és olyan szép, kedves, hálás, huncut, ugrabugráló lett? Tudod, amelyik fogával szorította a kabátom szélét, s úgy jött mellettem, mintha vezettem volna. Az egész utca minket nézett és nevetett! És aztán ellopták! Emlékszel??? Emlékszem! De róla Te fogsz mesélni gyerekeidnek. Talán Kolumbiában, talán könnyes szemmel, én úgyis csak magyarul tudok írni. Én majd közben itthon csak sírok, sírok, míg könnyeim el nem apadnak
Ez az írásom a mai modern elvárásoknak felel meg, bio altató. Tehát nem kell tablettát bevenned, csak elkezded olvasni, aztán valahol elalszol. Másnap reggel rögtön jelöld be, meddig haladtál, este, ha onnét folytatod, biztos a hatás. Ha véletlenül több hét alatt a végére értél, pontosabban végig aludtad írásomat, akkor a következő fordulóban már csak elegendő a fejezetekre gondolnod, s az álom oly hamar nyom el, talán előbb, mint a krepp papírból készült tantusz, ahogy libegő forgással leesik, talán előbb, mint ahogy a papír kihullik kezedből és padlót fog. Szép álmokat!
Szülőfalumban -Várdombon -a kutya nem az emberekhez tartozott, hanem a ház, a porta része volt. Kutya minden háznál van, punktum! Az udvarban hátul az első és hátsó udvar közötti részen volt, valahol kicsit hátrébb, mint a disznó ólak. Talán nagyság szerint lettek az állatok elhelyezve, mert elöl a szín alatt nyílott az istálló, sokáig volt benn tehén, emlékszem rá, ma is csodálattal gondolok rá, hogy annyi gép egy 4 lábon járó állatban? Mert ugye volt benne, a tarka bőrébe becsomagolva egy olyan gép, mely a fűből tejet gyártott, volt egy másik, mely mindig megfelelő hőmérsékleten tartotta a tejet, hogy ne romoljon el, s egy számítógépes program pedig a földek trágyázásához állította be a mindig lapjára eső végtermék mennyiségét. Vagy ehhez állították a földek nagyságát? Már nem is tudom, nekem csak az itatásban volt részem, abban segítettem. Lovakra nem nagyon emlékszem, talán egy fénykép alapján, ahol is az udvarban ültem a kiscsikó hátán. S talán egy borzongató, rideg hangra, ez tényleg így volt és emlékszem, a középső szobába voltunk beparancsolva, egyesével vezették ki az udvarból a lovakat a kiskapun át a járdán, ott kopogott a patkójuk, ahogy mentek el az ablak alatt. Azt nem értettem, hogy szüleim miért sírnak, de valahogy nagyon sokáig tartott, míg a két ló végig ment a járdán. Eddig csak a nagykapun jártak, ekkor- búcsúzóul - végig mentek a járdán, "bevitték" őket a Tsz-be. Adod, nem adod, nem kérdezünk! Ebben az időben az új elvtársak mindent elvi szemmel néztek. Nem is maradt utánuk semmi, mindent mi is csak néha nézhettünk meg a Tsz istállóban. Ezután Atya etetni, itatni is oda járt át, szerencsénkre csak 3 házzal volt odébb a túlsó oldalon.
Na de gyerünk ki az istállóból, az ólaknál voltunk, itt a disznók lakosztálya volt. Két ól volt, nem igazán emlékszem, hogy valaha is tele lett volna. Inkább 3-4 lakóra emlékszem Ja! Most jut eszembe, nem is így volt. Amikor még a nagy szederfa állt az udvaron, édes fehér termése volt, akkor volt az Öreg. Igen ez volt a neve. Ő méltóztatott lenni az anyakoca. Kijárt a legelőre, reggelenként a kondás ostorának csattogására ébredtünk, nem igaz, a kutya előbb hallotta meg, ő ébresztett engem is. Mama már rég elfáradt hajnal óta, meg az ablakverésben is, mert még mindig sötét volt, már verte Édesanya ágya mellett az ablakot a folyosón, hogy reggel van! Ezt olyan hangsúllyal, hogy Édesanyának se kedve se mersze nem volt tovább aludni.
Na de az Öregnél voltam. Reggel kieresztette mama az utcára, de este nem kellett beengedni, volt kulcsa az utcai ajtóhoz. Az ajtó alatt kicsit ki volt kopva a bejárat, a küszöb részen, ha lett volna küszöb, akkor még a járda is földes volt az utcán, mi is az országúton jártunk, az legalább kavicsos volt, szóval az Öreg orrát aládugta a kiskapunak - így hívtuk az ajtót, mert a nagykapun a lovas kocsi járt be - s a kilincs felöli részen megemelte - kicsit meglökte, s már tárva is volt. Nem úgy mint a mostani gyerekek, hogy nyakukban hordják a kulcsot.
Tavasszal, nyáron, akkor a napok is hosszabbak voltak, feküdt a szederfa alatt, órákig is elviselte, hogy lógó hasát vakirgáljuk. Mit elviselte, röfögésével kikövetelte. Valami más, valami barátságos morgásba hajló röfögéssel meg is köszönte. Haladjunk már végre, 7-8-9 malacot szokott elleni, atya állt mellette ilyenkor az ólban, vagy csak kint az ajtó előtt, ha baj van, segítsen, vagy a nagy igyekezetbe, ahogy a hályogot ette le az éppen előjött malacokról, nehogy nagyobbat harapjon s a kicsiket is sorra, vegye. Ilyenkor már meleg, puha, friss szalmával ki volt bélelve neki az egyik sarok, oda is feküdt, okos állat volt, csak tetette, hogy nem az, sokan erre nem jöttek rá, nem is értettek nyelvén, ezért néha mondták neki, hogy Disznó. Pedig ő nem az volt, ő az Öreg volt. De hát ennek az időszaknak is vége lett, vagy megunta a futószalagon az ellést, vagy megöregedett, bár mi mindig úgy tudtuk, hogy egyébként is öreg, de egyszer csak vége lett ennek az időszaknak. Az Öreget Mamáék eladták. Mama, kicsit mérgesebb típus volt, de az Öreget, mikor vitték el, még az ő arca is elkámpicsorodott, megsiratta. Hát így üresedett meg az első ól. Talán tiszteletből, talán más miatt, de ebbe utána nem szoktak disznót tartani.
/2/ A mellette lévőbe vették ezután már a malacokat. 2-3 ritkán 4 db-ot, melyeket az tán Karácsonyra illet felhizlalni, mert ha nem tudnátok, ebből lett a kolbász, a finom abált szalonna, tokája, én ezt szerettem legjobban, fagyos abált szalonnánál a világon finomabb nincs vacsorára, finom friss kenyérrel, kevés sóval, kicsit több édes paprikával... Na írom tovább, sikerült lenyelni nyálamat.
Szóval leginkább 1-et vágtunk le, a másik vagy a többi eladásra került. Először 16, majd lassan 18-20 Ft volt kilója mikor vitték,. Jobb ára akkor lett, mikor a messzi falukból jöttek a bányászok, nekik akkor sokkal több pénzük volt.
Atya, már korábban is írtam, mindenhez értett. A böllér is ő volt. Ne nézz így ide, ő az aki levágja a disznót és szakszerűen feldolgozza a segítőkkel együtt. Jó-jó. Neki jár a legtöbb pálinka is reggel, vágás és pörzsölés előtt. Néha szeretetből, néha szükségből Keresztapám tette ugyanezt, ő Bátaszékről jött át, de ő túl ügyes volt, délután már nem volt mellette munka, pedig én nagyon szerettem a disznóvágást. Mikor még nagyon kicsi voltam, akkor fejemet a párnába szorítottam, úgy visított a disznó, biztos tőlem kért segítséget, mert tudtam ám én hogy melyiket hozták ki az ólból, lábán kötéllel. De ekkor még nem engedtek oda. Később már kimehettem, húztam is a farkát, de a többiek erősebbek voltak, meg rá is térdeltek, meg a böllérnél kés is volt, hát nem szállhatok egyedül szembe mindenkivel. Meg a pörzsöléskor én is szerettem melegedni a tűz mellett. Mikor teknőben forgattuk, akkor meg mindig a mese jutott eszembe: Forró vizet a kopaszra. Persze először tiszta szőr volt, de lassan megadta magát. Atya, a földön, orjára vágta föl, de a svábok rénfán lógatták le, sokszor mi is, mert úgy nagyobbnak nézett ki a disznó, hát hagy lássa aki az utcán megy, hogy Pintérék már megint mekkora disznót vágtak. Na szóval az egész napi eszem-iszom, dínom-dánom után, nem igaz, az csak este volt, szóval az egész évi kolbász, sonka, szalonna, zsír, hosszú pecsenye ilyenkor lett legyártva a disznó nagyságából.
Tudod én a füstölést is szerettem, olyan érdekes volt a nyitott kémény alatt, égett is meg nem is, aztán mégis kész lett a kolbász. Jaj! Hát ez időtáj szerettem meg én a disznósajtot. Ki gondolta akkor még, hogy a sógorom is a Disznósajt lesz.
Ne csüggedj, megyünk tovább. Voltak még az apró jószágok. Nevében van benn, aprók.
Tyúk, kacsa, gyöngytyúk -abból van a legfinomabb leves - liba, pulyka. Az inkább csak a szomszédnak volt. Tyúkokkal nem kellett foglakozni. Tudták a rendet, volt magukhoz való eszük, meg vigyázott azokra a kakas is, amelyik elcsatangolt, azt meg róka várta.. A kacsákra viszont igen. Állandóan vinni kellett nekik a vizet, a sok finom takarmányt, mert csak akkor lett nagy májuk, meg aranyló zsírjuk, ja meg tömni kellett őket minden reggel-este.. Pufókok lettek, mint a bohócgyerek.
Igen szerettem a kacsamájpástétomot, meg a lúdas-kását, de leginkább a kacsa mellét. Én már Gyerekkoromban is a mellekhez vonzódtam. /na, majd ezt kihúzom, mert ezért még
Édesanya is szólni fog/. És hát a kedvenceim a galambok. Először Dunaszekcsőre vitt el Sanyi bácsi, mama testvére- motoron- ő adott egy párat. Aztán már csak
szaporodtak, szaporodtak, röpdöstek, röpdöstek, meg hullottak, hullottak --a légpuskámtól. Hát egy falusi portán földön, levegőben, vízen így éltek az állatok. Hogy vízen mi volt? Hát a békalencse. Ja. Az nem állat, te állat, az egy vízi növény, de a kacsák egy kis korpával igen szerették, mindig a falu végén a vasút melletti folyóról hoztam, de olyan ügyesen halásztam le, pedig sok volt, akkor még a patakocska néhol 5-6 méterre ki volt szélesedve, hogy a végén mindet lehalásztam róla. Igaz az óta már a patak gödre is szeméttel töltődött fel, kiszáradt. Keszthelyen biztos nincsenek ilyen szorgalmas, ügyes gyerekek, mint én voltam, mert a Libás strandnál a vizesárok, mely a Balatont tölti fel, vagy fordítva, vastagon tele van békalencsével. Vagy talán kacsák, libák, sincsenek errefelé? Az nem lehet, mert minden vendéglőben látom kiírva, hogy sült kacsacomb párolt káposztával. Ehhez jó az édeskés cserszegi fűszeres bor.
Ugye kitaláltátok, hogy miről akartam írni? Az oly kedves állatokról, az oly kedves kutyáról, melyet akkortájt még nem volt szokás simogatni, nagyon oda sem tudtam menni, mert körülötte mindenhol kutyaszar volt, akkor így mondták, meg a sok állat között ő csak egy volt. Dehogy tudtam én még akkor, hogy ennek az egynek az esze, a jelleme, a lelke egész más, mint a többi állaté. Dehogy tudtam, akkor, hogy ez az egy állat, melynek lelkiismeret furdalása van, mely úgy választja a gazdát maga mellé s csak erőszakkal lehet ezt a kötődést széttépni, dehogy tudtam én még akkor, hogy a kutya lesz az egyetlen munkatársam, aki nem ugat vissza!! Meghát ugye, a sok állat mellett nevelődik bele a szorgalom, a kitartás, a gondoskodás, a szeretetet a gyerek lelkébe. Mert sokszor némely apró állatnak is külön neve volt, ki tudta, akkor, hogy ez tilos, mert túl erős lesz a kötödés, nem pichológus nevelt engem akkor még, hanem az élet, meg a szőnyegporoló jó anyám kezében
/3/ Tudjátok meg, szép életem, szép gyerekkorom volt. Csodálkoztok azon, hogy amikor 30 évvel később teherautóval Győrbe mentem, szemerkélt az eső, s én mélyen szántó gondolataimban el voltam merülve, csak a szemem járt, az is lassan dolgozta fel a látottakat, így már több száz méterrel odébb jártam, mikor megvilágosodott kis agyamban, hogy igen , bármily hihetetlen, az előbb egy bekötőúton, az erdő szélén, lakatlan helyen tényleg egy ázott fázott farkas kutya ült. Látod megint a sógorom jut eszembe, ő is Farkas, tudod a Disznósajt.
Hát mit mondjak, visszatolatni teherautóval közel fél km-t, s közben vívódni, hogy mi a fenét kezdek én egy ekkora döggel, én egyedül? Ráadásul most hová tegyem?
Szó-szó, kicsit be voltam rezelve, én nem vágytam úgy egy harapásra, mint ruszki katona a határon, mikor a magyar katona falatozta a szalonnát hagymával, s hát a ruszki nagyokat nyelt, folyt a nyála, mire a magyar katona átszólt, bajtárs jólesne egy harapás? Jól bizony! Jött a gyors válasz. Bodri! Ergye át, harapd meg! Szólt a magyar katona a fűben lapuló kutyájának.
Darab kenyeret vettem kezembe, úgy mentem felé a túlsó oldalra, de a kutya talán rám sem nézett, elment mellettem az úton keresztben, és megállt az árok felöli ajtónál. Tyűha kutya fáját, de tetszik neked az én Mercedes teherautóm! Kinyitottam az ajtót, már kepeszkedett is, csak a hátsóját kellett kicsit felemelnem. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen kissé összegömbölyödve, kellemesen büdös és átázott volt, és éles szemekkel figyelte előre az utat. Egy darabig eltartott, talán Győrig, míg visszaszereztem fejemben a főnöki pozíciót az autón belül, oly méltóságteljes nyugalommal viselte az utazás rázkódásait.. Igaz akkor még nem tudtam vele beszélni, mert nem tudtam a nevét, és hát a nélkül nem illik megszólítani senkit. Zalaapátiban a méhész kastély lakója volt 1965 körül egy Néró nevű farkas kutya, a név innét lett, megmondtam neki, bólintott, hát ezt le is tudtam.
Győrben eldőlt a rend, feleslegesen raktam nyakába kötelet, jött mellettem és az udvaron nyugalommal várta meg, míg én tárgyalok s utána, megraknak konténerrel.
Hát így kezdődött felnőttkori életem kutyás része.
Egy idő után semmin nem csodálkoztam, jött mellettem, futott a biciklim mögött. Ha étterembe mentünk ült az asztal alatt, vagy a küszöböt melegítette teljes terjedelmében. Egyszer lejött velem a telepre a lakásunktól biciklivel, egyszer futott a lassú kocsi után, utána az 5 km-es városi utat önállóan tette meg, még a lámpákat is ismerte, meg őt mindenki. Halálig szóló barátság volt közöttünk..
Valaki külföldre költözött s a kertes házból a kutyát egy panellakónak adta, ő meg a garázsba rakta. Éjjel belülről rágta az ajtót, nappal volt ideje, akkor meg folytatta. Ő volt az AVAS, végig nagybetűvel, mert extra nagy feje és teste volt. Telefonáltak, hogy menjek érte grátisz az enyém. Mentünk. Első mozdulata, morgása után futottunk, az autóig, majd a telepig. Úgy hozták utánam. A rend kicsit itt felborult. Velem elnéző volt, feleslegesen nem bántott, de az Úr a telepen ő lett. Én is csak tisztelettel beszéltem hozzá. Csak háromszor harapott meg, de mindig igaza volt. Szerettem. Valahogy a Néróval kerülték egymást.
Könyörületből befogadtam egy kóbor kutyát is Életemben ilyen félelmetesen vicsorgó vad kutyával nem találkoztam. Talán elsőre nem is szerettem, a Vacak nevet kapta. Ez volt a telepen az első szuka kutya. Vastag, csomósodott, büdös, gubancos bundája volt. Hogy nem jött a közelembe, és rám is ugatott, megszoktam, csak a bűze, az fertelmes volt. De nagyon okos kutya lehetett, mert engem hamar kiismert. Addig fajultak a dolgok, hogy hosszas rábeszélés után megengedte, hogy bundának nevezett összeragadt szőrét, tenyérnyi darabokban levágjam, igaz közben mindig futott egy kört, nehogy túl szelídnek tűnjön. A felén túl, meg már kérte is. Úgy kikupálódott, fényes szőrű lett, hogy elkunyerálták Zalavárra, házőrzőnek.
Okos barátaim kisütötték, hogy nekik van eszük, nekem meg csak pénzem van, valami furcsa módon, hát építsünk együtt gyárat. Hogy legyen, aki őrizze, adtak két kis gombóc jegesmedvét, majd mire megnőnek a gyár is kész lesz. Mondták, hogy egy lány s egy fiú. Így könnyű nevet adni nekik, ők lettek a Forgó s Morgó. Aztán a Dávid egy nap, csillogó szemekkel jött be az udvari faházból: Apa, ezek kiskutyák. Azok hát, kuvaszok.
Ettek is, nőttek is, adok-kapok alapon hamar feltűnő jelenségek lettek. Nem lehet elég korán kezdeni a telepőrzést, hát hamar kikerültek a konténerekhez. A többi kutyától megtanulták, hogy a kerítés csak azt jelzi, hogy a füvet addig kell nyírni. Sétáltak az utcán, kóboroltak a lovas telepek között, gyárlátogatásra mentek a tej,- és húsgyárba, de ezek bocsánatos bűneik voltak.
/4/ Először akkor lett hadd-el-hadd, amikor mint egymást szerető borjú nagyságú kutyák átmentek a túlsó oldalra foci meccset nézni. De mafla gyerekek nem tudták, hogy azt nem a kezdő körből kell nézni. Lett is ribillió, bíró szünetet rendelt el, a díszvendég polgármester piros lapot mutatott a kutyáknak, végre valaki maradék kolbászával le tudta őket csalogatni a pályáról. Pedig mint hazánkba mindenki, ők is értettek a focihoz, csak segíteni akartak. Hogy ekkor is miért engem szidtak, miért nem a kutyákkal beszélték meg, nem tudom.
Az összes kutyám kettős etetési rendszerben van ellátva. Én etetem őket, ha itthon vagyok, s önellátás van ha ők vannak itthon. Ezt mindegyik maga temperamentuma szerint oldja meg. A Néró nem is fogadott el mástól ennivalót, az AVAS finnyás volt, a Vacak a vacaknak is örült, ez a két mafla meg az orra után ment. Na ki is verték a biztosítékot. Egyszer napokra elmentem, mondtam is nekik, hát városnéző körútra mentek. A piacon tetszett nekik a forgatag, s a sok finom illat, de ők a húsboltot választották. Mint két jó testvér, mindig egymás mellett mentek, hát az ajtóba is így álltak be. Fele kint, fele bent, csak a szemük nézett egy irányba. A boltosé is, telefon, rendőrség, sintér, teljes felfordulás, talán csak a villogókat és szirénákat nem kapcsolták be.
Hogy Keszthely és környéke milyen nagy, azt ekkor tudtam meg, amikor a két kutyát nem találtam. Csak 3 nap után jutott eszembe, hogy a sintért megkérdezzem. Ott voltak, sok pénzért kiváltottam őket, néhány dorgáló szó kíséretében 3 km-ről is hazataláltak.
Másnap délelőtt a Morgó ment az udvaron, lapos és sovány lett a fogság alatt, mint a lángos élére állítva, aztán mikor legközelebb néztem arra, már a lángos el volt dőlve, a Morgó csendes lelke meg már eltávozott. Szerintem a sintér mérgezte meg, az állat.
Forgó szerencsémre megmaradt, fel is nőtt, okosodott is, futószalagon szerette a környék összes kutyája, volt hogy szilveszterkor másodszor ellett abban az évben és másodszor 13-at. De kicsinyeivel mindig szerencsém volt, szépek, tarkák, okosak is voltak, mire megerősödtek, szép sorba mind ellopták tőle, tőlem.
Az AVAS is szerelmes volt mindig, öreg úrfi létére, de ő diszkréten elvonult választottjával 3 teleppel arrébb, bár nem tudom minek, mert öreg kora miatt igencsak plátói lehetett a szerelem köztük, de hódítani még így is tudott. Több napi távollét után egyszer ott találtam meg, lázasan, oldalán kis kerek lyukakkal, mintha villával szúrták volna meg. A sebláz megtette magáét, a 7. napot nem élte túl az utolsó ütközetben.
Pökhendi öcsém az én parkolómat foglalta el, így én szokatlan módon arrébb álltam. Néró, aki mindig vigyázott a kocsimra még az iroda, mellet is, most is elé feküdt, de talán a motor melegsége miatt túl közel is az első lökhárító alá, én meg mivel elég nagy orra van ennek a mikrobusznak nem is láthattam, hát a gyors indulásnál átmentem rajt. Volt is fájdalmas hang alattam, de már késő, már megtörtént. Hiába hívtam most is orvost, csak az elaltatást javasolta, de hát az is gyilkosság, így szívem nem volt hozzá. Fájdalmát injekciókkal enyhítette. Második nap után, este is 2 sajka vizet megivott, talán a láza miatt, aztán a harmadikkal arcát mostam meg, sokat simogattam, biztos bűntudatom kenegettem, de ez sem segített, reggelre itt hagyott. Pedig legjobb és egyetlen barátom ő volt. Előtte is, azóta is magányos farkas vagyok.
Csak a magunk kedvéért, csak a magunk megnyugtatására rendezünk díszes temetéseket. Csak egymásnak bizonygatjuk, hogy te is ilyent kapsz, csak egymást vigasztaljuk, hogy nyugodtan, csak...
Neki sem számított, hogy durva vászonzsákba varrtuk, ez lett szemfedője, koporsója, ma is ez alatt alussza álmát a közeli kiserdőben.
Maradtam hát egyedül, öregen, társbérletben a megöregedett Forgóval. Kisded játékainkhoz jó pofát vágunk. Ha megyek le a telepre, rögtön hazajön, s miközben nyitom a kaput, ő vehemens jellemet imitálva kirohan az országútra, és hangosan megugatja az első autót. Utána bejön az iroda alatt hűsöl, igaz bárki belép a telepre, pedig nem is látja, rögtön ugat. Szerinte ezekért ki is érdemli az etetést, gondoskodást. Szerintem is.
Egy bezárás előtti autókereskedésből nézegetett ki egy szép kuvasz kan kiskutya. Szerintem direkt engem nézett minden reggel, így egyszer megálltam, megvettem. Ő a Mackó, ő az, aki első állandó kutya családi házunk udvarán. De az ő élete, története, még csak most kezdődik, az írásom meg most fejeződik be.
Valamit az asszony is megírhatna már egyszer, helyettem is, nélkülem is...
Keszthely 2007-07-14 boroskaroly
De Apa! És az az aranyos fajtiszta dobbermann kiskutya? Tudod, amelyiket úgy találtad két sérült lábbal! És sokáig gyógyítgattuk, és olyan szép, kedves, hálás, huncut, ugrabugráló lett? Tudod, amelyik fogával szorította a kabátom szélét, s úgy jött mellettem, mintha vezettem volna. Az egész utca minket nézett és nevetett! És aztán ellopták! Emlékszel??? Emlékszem! De róla Te fogsz mesélni gyerekeidnek. Talán Kolumbiában, talán könnyes szemmel, én úgyis csak magyarul tudok írni. Én majd közben itthon csak sírok, sírok, míg könnyeim el nem apadnak
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-07-16 02:01:44
Jól írsz. Ízesen, anekdotázva. Olyan, mint mikor apám beszédét hallgattam. Gratulálok.
És akkor egy kis kritika: Légyszíves az írásodat balra rendezni. Ez a középre rendezés zavaró. csak egy mozdulat, a módosításoknál.
Más: A számneveket irodalmi művekben betűkkel írjuk. Csak az évszámokat írjuk számokkal, minden egyebet, ha csak nincs külön funkciója, mindig betűvel. Pl: "...szilveszterkor másodszor ellett abban az évben és másodszor tizenhármat." Így "illik".
Üdv: Hajcihő
2007-07-15 22:43:47
...az összes gyerekkori emlék előkerült bennem az írásodat olvasva...Köszönöm szépen! tux...