Nekem nem fáj a szó ,
ha ostor végén pattanó
hangrobbanása
lelkembe vájja bütykös karmait,
amitől megroppan a hit ,
és a pusztult városok
üszkös romjain károgó varjak,
vak szemeikkel nem látnak,
csak repülnek,
de nem menekülnek,
jöjjön bár vihar
mi romokból kavar fekete hegyeket,
és a völgyeket
lápok sarával tölti meg.
Nekem csaknem öröm,
ha tudatlanul összetöröm
legszebb álmaimat,
és mint a szivacs
szívom magamba
a reménytelenség ócska, lőre borát,
aminek borzalmas mámorát,
- tudom -
csak magamba hullva,
fetrengve fogom kiheverni
és fájó fejem szeretném falba verni,
hogy jobban fájjon,
mint a lelkem,
amikor minden kérdésemre
azt felelem,
némán, hogy nem.