Szárnyakon repülő vágyak az idő hullámain, csak tengnek-lengenek. Újra és újra ostorozzák szívemet, mert a megvalósulás reménytelen. Reménytelen az, hogy létrejöjjön az az időkép, az a valóságtalan álomszerű csapda. Csak körbevesz és fojtogat, amikor a végén rájövök, hogy csak áltatás, képzelet, megvalósíthatatlan... legalábbis ebben a dimenzióban. A sikolyok, amik megtörik elmém józanságát, és megrészegítik. Örökkön-örökké csak sipítoznak és megölik mindazt, amit kaptam. Megölnek engem is.

Fényes rezgések csikorgatják lelkem mélyedéseit, az emlékek. Mindig meghanyatlik a sötétség, fényességbe burkolózik és áltatva cikázik körbe-körbe bennem... pedig legbelül sötét vagyok. Élesen nyikorognak szívem rugói már, rátelepedtek a porszemek, a múlt termékei, megnehezítették járását, egyre jobban zihál... pedig előre alig halad.

Időutazás: megváltoztathatatlan
Belemélyedni az időskála rozsdás másodperceibe, visszatekerni újra átélni… amikor még nem volt naiv senki, amikor még minden hihető volt. Hiába lebegnék ott ugyanúgy, hiába élném át újra a fájdalmat, a boldogságot, mert megváltoztatni lehetetlen. A múlt olyan, mint egy tükör, széttört. A múlt egy -t a szó végén. Egy elhalkult nyögés, elsötétült arc. Elhomályosulás, ködbeveszés. Visszafordíthatatlan.