"El-elnézem a mi szegény kamaszlánykáinkat. Kemények. A serdülőkorban némelyeknél előforduló halálvágy, a kétségbeesés ismeretlen számukra. Ők nem engedhetik meg maguknak a lelki nyavalygás fényűzését: élni szeretnének... ha lehetséges. S azért kell küzdeniük, ami az ő korukban a legtemészetesebb: életükért." részlet Rózsa Ágnes Nürnbergi lágernapló c. könyvéből.

Az első szerelmeslevél

Kemény a priccs,
de írásra jó
dermedt ujjaiból
lendül a papírra szó,
arca lángol,
szégyenlős tűzben ég,
mert soha, soha még
nem írta le e szavakat,
amik most úgy szakadnak
ki lelkéből,
mint viharban a villám,
mint barlang mélyén
lobbanó fáklya,
vékonyka testét
remegések árja
járja át,
és a vágy,
a szerelem vágya
a szevedély
szégyenben izzó parázsa
talpától kopasz kis
feje búbjáig égeti
amint resszketőn írja le:
szeretlek Peti.

És már nem is ír,
hanem fut, szalad
Petivel a nyári ég alatt
elesnek a répaföldön,
döcögőn kacagva gurulnak
egymás karjába borulnak,
és a szemtelen pacsirta
csak csattogva zeng
fent a kékben
hát felpattannak
és kéz a kézben
rohannak
mint akiket kergetnek,
csak a tóparton állnak meg,
fröcskölni a hűs vizet
hűteni lángoló bőrüket.

Kifelé !
- csattant a parancs -,
szelekció !
és a doktor már küldte is
a munkára nem való
elemeket;
Fürdőbe mentek,
tetvesek!
És a négyszögletű kémény
csak úgy pöfögte, böfögte ki
a gázban holt életek
füstbe szállt emlékeit.