Jilly James hazafelé tartott. Már sötét volt, a külvárosi utcákat gyéren világították meg a nátriumgõzlámpák. A levegõ már
lehûlt, az utolsó utcákba már nesztelenül bekúszott a köd. A közeli toronyóra nemrég ütötte el a háromnegyed tizenkettõt.
Néhány ház ablakaiból fény szûrõdött ki a külvilágba, de legtöbbjük feketén tátongott, akárcsak a koponya üres szemüregei.
Jilly fél tizenkettõkor indult el a város legfelkapottabb szórakozóhelyérõl, a Hope-bõl. Mint minden pénteken, most is a
bandával lógott.
A hazafelé tartó séta közben felidézte a délután és az este eseményeit, kissé csalódottan vette tudomásul, hogy egyik
„hûdemacsó” haverja sem kísérte haza, pedig mindannyian tudták, hogy Jilly retteg a sötétségtõl.
Sietõs léptei alig csaptak zajt az aszfalton. Útja egy temetõ kihalt temetõ mellett vezetett el, a telihold ezüstös
fényében megannyi szellemalakként csillogtak a sírkövek.
Az ég csillagos volt, az éj csendes. Nem volt szellõ, se szél, teljes némaság telepedett a környékre.
Már elhagyta a temetõ felét, éppen a bejáratnál volt, amikor valami fényre lett figyelmes. A temetõben mintha tábortûz
égett volna.
Jilly belépett a nyitott kapun, furcsának találta, hogy éjjel nyitva találja a bejáratot. Kíváncsisága legyõzte félelmét, bár
szíve még mindig a torkában dobogott, hevesen vert. A sírok között a fény felé lépkedett. A nyughelyeken hol száraz, hol
pedig falevélszáraz virágok hevertek, alattuk a holtak aludták az igazak álmát. Álmuk egy új világban kezdõdött. Néma
csend volt.
Néhány száraz ág, és falevél reccsent meg Jilly cipõje alatt. A lány már tisztán látta a fény forrását: egy közepes méretû
tábortüzet a sírok közötti kis területen. Ahogy közelebb lépkedett a fény forrásához, észrevett kát árnyszerû alakot a
tûz közelében. Arcukat fekete csuklya takarta el, egymással szemben ültek, közöttük a tûz ropogott.
Hirtelen valami megmozdult. Valami ött fönn, a sírok felett, magasan az égen. Aztán egy hang.
Varjú - ismerte fel Jilly, és feleszmélt a rémületbõl. Az alakok valamit mormoltak, Jilly nem értette - részben a távolság,
részben pedig hangosan verõ szíve miatt.
Az egyik alak tekintete találkozott Jillyével. A lány gyorsan a földre bukott, és bekúszott a hozzá legközelebb álló sírkõ
mögé. Hátát a hideg kõnek vetette. Szíve hevesebben vert, homlokán apró verejtékcseppek csillogta a Hold fényében.
Telihold volt. Az izzadságcseppeket gyémántként világította meg.
Várt. Várta, hogy érte jöjjenek az alakok. Eltelt fél perc. Majd egy. Kettõ. Három. Senki se közeledett felé.
Hangfoszlányokra lett figyelmes.
...éjfélkor...kell...
A köd hangtalanul gomolygott a sírhelyek között, még titokzatosabbá tette a temetõt. A teliholt elé fekete felhõk úsztak,
megfosztva az éjjeli világítótestet égi trónjától.
A távolban a toronyóra tizenkettõt ütött. Egy varjú újra kettészelte az éjjeli égboltot. Miután a hang elhalt, Jilly fülelt.
Meg akarta tudni, hogy a csuklyások itt vannak-e még.
Várt. Eltelt öt perc. Semmit sem hallott. Hat. Hét. Már tíz perce semmit sem hallott, ezért óvatosan kinézett a sírkõ
mögül a tábortûz irányába. Nem vett észre mozgást. Senkit sem látott. Csak a tûzbõl az ég felé repülõ pernyét.
Felállt, és elindult a tábortûz felé, óvatosan, nehogy zajt csapjon. Már csak 5 méterre volt a tábortûztõl. Három. Kettõ.
Megbizonyosodott arról, hogy a csuklyások elmentek. A tûz melege kellemesen simogatta Jilly arcát. A lány körülnézett
a tûznél. Sehol senki. Eltûntek. Aztán a közeli fa árnyékában valamit észrevett. Valamit, ami kiemelkedett a környezetébõl.
Jilly remegõ lábakkal ahhoz a valamihez lépett. Egy fekete lepel volt az. Még közelebb ment. A felismerés jeges
rémületként hatolt a tudatába.
A fekete lepelen valami fehérlett. Csontok. Pici fehér csontok. Egy csecsemõ csontjai...