Minden nap eljön az éjjel. Ha jön az éjjel, jönnek az álmok. Az álmok pedig rosszak. Felszínre jönnek az elfojtott emlékképek
foszlányai. Az emlékek felkavaróak. Véresek és kegyetlenek. Régiek.

Ma is itt az éjjel. Álom borul ráncos szemeire. Nem szeret álmodni. Nem szereti a sötétséget. Gyûlöli a gyermekkori énjét, az
egész rendszert, amiben élnie kellett. Kényszerítették. Ha nem engedelmeskedik, õt is megölik. Álmok. Emlékek. Beleégve
a tudatalatti sötét dobozába. 65 éves emlék, mégis rendkívül tiszta és éles. Rengeteg ember. Rengeteg nõ, gyermek, férfi.
Fiatalok és idõsek. Betegek és egészségesek. Kirekesztettek. Nyúzott arcok, könnyes szemek. A száj szegletében
szomorúság, beletörõdés csillog. A tömeg a fõkapun hömpölyög be a táborba. Sár és piszok mindenfelé. Õ a tömeg mögött
lépdel. Kezében fegyver, pedig csak 10 éves. Zöldes uniform simul testére. Arcvonalai kemények, mint a többi õré. De a
keménység mögött, a szemében ott csillog a kisfiú. A kisfiú, aki valójában. Csak egy gyermek. Mégis úgy tereli a tömeget,
mintha mindenki felett õ állana. Kezében fegyver, lövésre készen. Egy barnaruhás kislány hátrafordul. Szemében félelem.
Szája csendesen lefelé görbül.

Újabb kép. Szürke hó hull az égbõl. Nem hideg, forró. Pedig tél van. Szürke hó, hamuból van. Talán a barnaruhás kislány
hamvai. A halál kézzelfogható fizikai jelenléte. Egy parancs, ami elrendelte a halált. Országokban teljesítik a parancsot.
A halál lecsap. Nem egy emberre, millióra.

Másik emlékkép. Mezítelen emberek. Férfiak, nõk és gyermekek. Megtört lélek tükrözõdik az arcokon. Terhes kismama.
Serdülõkor végefelé álló lány. Formás lábak, telt keblek. Még szép is lehetne. De nem ebben a helyzetben. Ruháikat már
elvették. Vagyonukat is. Hamarosan az életüket is. Egy ajtó elõtt állnak. Telik az idõ. Az ajtó nyílik, majd zárul. Nõk
sikoltoznak, gyermekek üvöltenek. Mérges gáz szökik a tüdõbe. 5 perces hangzavar. Pánik. A halál érintése. Kín.
De õ csak áll. Várja, hogy elcsendesedjenek.

A távolból szürke hó hull alá.

Felébred. Már sokszor átélte ezt. Minden éjjel, legalább egyszer. Nem a halál, a parancs vitte el õket. Az arcok megmaradtak.
Minden éjjel a sötétbõl figyelik õt. Megtört arcuk szomorúan néznek felé. Ez nem álom. Valamikor valóság volt.

Barna haj, kék szemek, törékeny test az uniformisban. Ma már fehér haj, szürkés szemek. Ellenállhatott volna, de nem
tette. Gyermek volt. Most idõs. Emlékekkel. Hangokkal és képekkel. Az emlékek visszatérnek, álom formájában. Képek a
tudatalattiból.