Árnytalan szoba. Félhomály.
Ürességgel telve, szétfeszíti bennem
fekélyes testét a magány.

Csend. Megállt az óra is.
Ritmusára áll a szívem is.
Hiába várom, hogy várjak valamit.

Halott fények hűlt helye
árnyékom testembe temette,
szemfedőt vonva az örök jelenre.

Jól esne most a szürke,
hogy fakó perceim színesre fesse
egy könnycsepp: hogy lelkem kitemesse.

Elhagynak hűtlenül megint
érzések, hit - illúzió mind.
Szomjazom, hogy szomjazzak valamit.

Testemmel még játszana
a vágy lélegzete
vacogva elhal, nem juthat be.

Barátom lenne a közöny,
de unottan őt is ellököm.
Őszinte érzéketlenség? - legyint, és elköszön.

Nem emlékszem, mi a vágy,
szívem helyére költözött
a fásult börtönőr: a magány.