felöltötted,
hajakat raktál a kétségekre, embernek láttad
a fát is, pedig hosszú volt és szúrt
minden szálkája.
léptünk.
takarásba kerülve már nem látszott más, csak hogy
hasonlott a megmaradáshoz, és hogy
csúnyábban írtam
le a folyókat, mert cseppenként távozott
az odavágyás is csak elképzelt rész volt
és eltelt néhány perc és
félként érzékeltem
rólunk mindent, és ha körülnéztem, az összes egymást várta
mielőtt felkapaszkodtunk egy magaslatra halkan
kezek csattogtak, agyak domborultak
a szemem kormosra égett, a lábak csak remegtek,
a szívem meg szorított
egy alkalmasint felötlő magányt.