Az egyik nagy városunk plaza parkolójában történt, a minap.... Várakoztam a fiammal valakire, aki késett...
Nem sokáig bírtuk a parkolóban a dél körüli hőséget, és meg is éheztünk, így bementünk, és megkerestük a McDonald's helyi egységét, és a plaza hűvösében el is fogyasztottunk néhány hamburgert, és néhány üveg ásványvizet. A harmadik, vagy negyedik hamburger valahogy megmaradt, elszámítottam magamat az éhségünket illetően....
Csaknem otthagytuk az asztalon tálcástól, de aztán a fiacskám úgy döntött, hogy elhozza, jól jöhet haza felé az úton, ha netán megéhezik... Idő közben előkerült az is, akire vártunk, és mi után megnéztük, amit akartunk, és megbeszéltük a továbbiakat, távozni készültünk, már csak a melegre való tekintettel is, meg dolgunk sem volt már akkor ott igazán...
És ekkor valami döbbenetes dolog kezdődött... Amint nyitottam ki a kocsim ajtaját, oda lépett egy aprócska, sötét bőrű gyermek. Lehetett úgy négy, öt éves forma... Meglepően illedelmesen köszönt: Csókolom bácsi! - mondta - nagyon szépen kérem adjon nekem pénzt egy zsömlére, mert ma még nem ettem semmit - délután fél kettő volt ekkor... Kicsit szutykos volt, és dadogott is valamelyest.... Reflexből arra gondoltam, hogy kiküldte valaki koldulni szegényt, és közöltem Vele, hogy nincsen apró pénzem...Azokat a hatalmas barna szemeket látni kellett volna.... Valami csalódással vegyes könyörgés kiáltott belőlük felém... Nagyon megsajnáltam, és mondtam neki, hogy apró pénzem ugyan nincsen, de adok egy hamburgert, ha elfogadja.... Azt hiszem, hogy nem tudta, mi az a hamburger, mert nagyon sandán nézegette a csomagolását, de elfogadta... Rám nézett hatalmas kerek szemekkel, és csupán annyit mondott mosolyogva: köszönöm szépen bácsi, az Isten áldja meg - és gyorsan eliszkolt, mint aki fél, hogy meggondolom magam...
Amikor kifordultunk a parkolóból, a fiam szólt: apu nézd csak - ezek tízen vannak... és valóban, tíz apróbb, nagyobb gyerek üldögélt a járda szélén, és tízen ették azt az egy hamburgert, falatokra szedve, elosztották testvériesen...
Szívszorító látvány volt...
És ekkor elszégyelltem magam, elszégyelltem magam a gondolataimért, elszégyelltem magam mindenki helyett, aki erről, és a hasonló esetekről tehet... Az úton sokáig, nagyon sokáig nem beszéltünk semmit...
Nem tudtunk megszólalni, a zsömle járt a fejünkben, meg a gyerekek...