Bennem már átlépted
a lét küszöbét,
mint büszke bálvány,
ki saját sírján is taposva
dúlt a kegyelet felett,
te már azt sem kérheted
tőlem számon
ami a számon
sóhajként zümmög el,
amire nem felel
úgysem szavad,
mert magad vontad magadra
a láthatatlanságot,
bár bennem a világot
mégis a te fényed adja,
egy pillanatra
sem homályosulva el.

Bennem már tegnap volt
emlékké fényesül
a végtelen űr,
amit e világból kiszakadva
hátrahagytál nekem
nem törődve velem,
hogy miként is éljek tovább,
sziklaszívem szétzúzott porát
merre szórjam el,
szél cibálja szét,
vagy folyókból merüljön fel,
mint tűrhetetlen salak
ami még maradt
miután oly bután,
és kegyetlenül
rámszakadt
a nélküled űr.