Tudod, kezdem hinni, hogy annyira igaz ránk nézve
a karó és a virág viszonya.
Te mint kisvirág, gyakran a Te karód után nyúlsz.
Finom indáiddal kitapintod, ott van-e a közeledben,
ha nincs, megriadsz, félsz, keresed, hol van, hol lehet,
aggódsz érte, s magadért, mi lesz vele nélküled,
és mi lesz veled nélküle.
Mert ugyan ütött-kopott a Te karód, nem nagy szám,
de mikor vihar vonul át, ő mindig ott áll melletted,
nyújtja feléd a kezét, gyere, kapaszkodjál, rád teríti
kabátját, ne fázzál, égető napon árnyékát veti Rád,
féltőn mellkasához ölelve nyugtat, ne félj.
Szép időkben Rád mosolyog, büszke szépségedre,
illatodra, selymes szirmaidra, finom ölelésedre.
Délcegen néz körbe a faragott-festett karók között,
kik ámulva nézik, hogyan lehet neki oly gyönyörű
virágszála, s irigykednek, amiért nem ők élnek
meghitt szeretetben, harmóniában.
Keresik a titkukat, Ők azt mondják nincs titok,
szeretni kell, csak ennyi az egész.