A fényképeink már a Múlt kezében ,
õ nézegeti , s lassan teszi el.
Egy-egy madár megingó ujjhegyérõl
néhány dallamsort visszaénekel.

A Múlt jelenből lesz , de hihetetlen ,
hogy múlttá lesz - semmivé - a jelen.
Az ember ül. Tört sorsok a fiókban
tűnődnek tört dallamon , éneken.

- Légy erősebb! - mondanám most , de fájón
döbbenek rá: erős én sem vagyok ,
csupán varázsló , ki mosollyal hallgat
Múlt ujjhegyérõl hulló dallamot.

Minek a könny , a megalázó bánat?
Fiókmélyrõl felsíró levelek?
Varázsló légy , s a legkönnyesebb könnyel
belül csillogtass élő könnyeket!

A Múlt kezében tó árnyékvilága ,
játékhajócska siet rajta át.
A Múlt kezében kis kert , nagy diófa
és édeskék gyümölcsű szilvafák.

A Múlt kezében Anyám fiatal még ,
rózsákon ámul , fent a csillaga ,
s amikor szól: maga is szinte rózsa
és szépséges vagy szúrós a szava.

A Múlt kezében Idő szembenéz még
egy más-idővel , szó és tett kemény ,
és megremeg nemrég arcátlan gazdag ,
s reményt tarisznyál kifosztott szegény.

A Múlt kezében piros újraéled ,
s fénnyel telik meg vétke , igaza.
Volt aki benne elvérzett , de hányat
gyógyított , védett egy közös haza!

E volt-jelennek mennyi árulója
nyüzsög most fent , számlálni sem lehet!
Egy új Idő majd elnéz , megvetően ,
júdáspénzből vett díszsírok felett.

A Múlt kezében minden , ámde három
égi jel mégis mesék homlokán, -
és e jelekből rámnéz minden ősöm.
Most a szívükben igazi hazám.