Nagyon szép ez az idézet, és elgondolkodtató is egyben, köszönöm, hogy megismerhettem:

"Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész."

Tudod, ha bele gondolok, azt hiszem; nagyon régen gyökértelenül "élek", vagy csupán hajszálgyökerekkel próbáltam kapaszkodni valamibe az elmúlott húsz évemben, és azokon keresztül tengődtem...

A hajszálgyökerek sem mindig jó talajba próbáltak kapaszkodni, így aztán nem is nagyon éltettek, pusztán a túléléshez voltak elegendőek...Mára az életem viharai nagyrészt eltépték e hajszálgyökereket is, alig néhány maradt belőlük...Az a pár szál, ami még megvan, az már csak a gyerekeimre, az unokámra, és a munkatársaimra elegendő, mert e kapcsolatok nagyon erősek, és nagyon fontosak nekem - legfőképpen is azért, hogy segíthessek nekik, ha kell, ha tudok…Viszonzásul e hajszálgyökereken keresztül hatalmas szeretetet kapok, néha észrevétlenül, csillogás, és hangoskodás nélkül, és ez éltet ma már csupán…E hajszálgyökerek a szeretet talajából táplálkoznak, ezért éltek túl minden vihart, ezért nem szakadtak el, bár mily erősen csavargatott mindenféle vihar, mindenféle szél.

Akartam gyökeret ereszteni...nem sikerült, mert félre értették, nem sikerült mert a szeretetemet, a ragaszkodásomat senki sem értette, senki sem kérte, vagy ha mégis, akkor túl gyorsan akart "átültetni" engem...Túl gyorsan, pedig az öreg fa már nagyon nehezen ver gyökeret egy új helyen, egy új talajban, vagy talán nem is tud gyökereket ereszteni, bár mennyire is akarná....
Tudod azért e húsz év alatt sok mindent megtanultam...Legfőképpen azt, hogy ami nem öl meg engemet, az megerősít, ellenállóbbá tesz a világ bajaival szemben...Azt hiszem, hogy volt Valaki, aki erősítette bennem ezt a felismerést, akarva, vagy akaratlanul - örök titok marad...Tudod valahol a Tisza partján elbontottak egy stéget, a többi ronccsal együtt...

Elbontották a stégünket...
A Tisza üres lett...
Vége, örökre...

Rendszeresen visszajárok oda, mint valami kegyhelyre...Tegnap délután, amikor kerestem, valami furcsa üresség lett rajtam úrrá...Talán ekkor értettem meg végleg, hogy nem vagy nekem többé, hogy egyszerűen átlépett rajtam az életed...

Ott ültem egy darabig, vártam valamit, valami csodát, néztem a lemenő nap utolsó sugarát, aztán kicsordult a könnyem...Akkor még nem tudtam, hogy a gyökereimet keresem, hogy a gyökereimet siratom...
Azt sem tudtam, hogy nem megyek oda többé soha...Nem megyek, mert egy gyönyörű szép gyökér ott is elszakadt...