Sötét, titokzatos éjszaka volt. Újhold idején jártunk, s az égi lámpás nem világította be az utcákat. Az eget vastag felhőpaplan borította, és a városra áttetsző ködfátyol terült. Mozdulatlan volt minden, és csendes. Túl csendes. Mintha a háztömböt egy hatalmas üvegburába zárták volna, ami elnyel minden hangot. Amin nem juthat keresztül az autók zaja, sem a templom tompa harangzúgása, és főként a lépések fojtott koppanása nem.
Erre a gondolatra nagyot dobbant a szívem. Mi van, ha követnek? Nyugtalanság áradt szét egész testemben. Mi van, ha nem vagyok egyedül? Inkább ösztönösen, sem mint a félelemtől, de megfordultam, hogy körülnézhessek. Furcsa, ám csak most tudatosodott bennem, milyen messze vetődtem otthonról. El fogok késni. Pedig megígértem, hogy időben érkezem. Nem szeretem megváratni a többieket. Szinte már fülemben csengtek megrovó szavaik. Ha emiatt a buta könyv miatt kifutottam az időből, akkor nem fogok hazudni, vállalom, az én hibám… Futásnak eredtem, közben a hűvös szél erősen arcomba mart.

Megálltam egy tükröződő felületnél, hogy rendbe hozzam magam. Megigazítottam futástól szétzilálódott hosszú hajam, ujjbegyeimet végigfuttattam íves szemöldökömön, arccsontomon és rubint színű ajkamon. Kacér pillantást vetettem saját fakó tükörképemre, kacsintottam egyet, elmosolyodtam, s indultam is tovább. Illetve csak indultam volna, mert azt sem tudtam, hol vagyok. Eltévedtem. Meresztgettem a szemem, ám a sötétségben nem láttam semmit. Hirtelen ismét hallottam a félelmetesen megfontolt lépteket. Belebámultam a feketeségbe, oda, ahonnan a hangokat hallani véltem, ám a neszek már minden irányból körülvettek. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok egyedül. Továbbra sem láttam, de tudtam, éreztem, valaki vagy valami engem figyel… Teljes lényemben megborzongtam, gyorsabban vettem a levegőt, szívem szinte zakatolt. Több volt ez, mint puszta nyugtalanság. Meglepő izgalom árasztott el, és egyáltalán nem féltem. Valami azt súgta, biztonságban vagyok. Abban a pillanatban halk dobbanást hallottam a hátam mögül. Időm sem maradt megfordulni, s felkutatni a zaj forrását. Hideg kéz ragadta meg a vállamat. Sikítani akartam, de mégsem tettem, nem is tudom, miért? A jeges kéz gazdája ott állt velem szemben. Magas, arányos termetű férfi, s a bőre, akár a sápadt tavaszi hold, még nálam is fehérebb. Nem tűnt kifejezetten izmosnak, ám szorítása a vállamon mélyen rejlő hatalmas erőről tanúskodott. Zöld szemei élénken csillogtak, azonban komoly tekintetébe mintha szomorúság vegyült volna. Nem féltem ezektől a kifejező, kegyetlen szemektől. A férfi fölényesen mosolygott. Egész megjelenésében volt valami fensőbbséges.
- Nem akartalak megrémiszteni – mondta, - A nevem Agenor. Ki vagy te, és mit keresel éjnek idején egymagad az utcán? Az éjszaka veszélyes lehet a magadfajták számára.
Egy pillanatra összerezzentem, olyan váratlanul törte át érces hangja a némaságot.
- Dea vagyok, s a dolgom rám tartozik. – szóltam kissé mogorván. Hogy helyre hozzam iménti udvariatlanságom, még hozzátettem:
- Ne aggódj értem, nem vagyok ijedős. Tudok magamra vigyázni.

Általában udvariasan bánok az emberekkel. Figyelek rájuk, s nem viselkedem gorombán. Fontosnak tartom az alapvető emberi kedvességet. Nem is értem, mi hozott ki ez alkalommal a sodromból. – Ne haragudj, hogy először kissé nyersen válaszoltam. Késésben vagyok, a barátaim már hosszú ideje várnak rám. Tartunk egy kisebbfajta összejövetelt az Átjáró nevű klubban, és most épp oda sietek. És most bocsáss meg.
Hátrébb léptem, és igyekeztem elrejteni hátam mögött a kezemben tartott könyvet. Végre sikerült kiszakítanom tekintetemet a vonzó szempár bilincséből. Végignéztem a férfin. Alig látszott idősebbnek 25 évesnél, de mégis megfoghatatlan ősi bölcsesség áradt belőle. Megigazította széles vállán hosszú, fekete kabátját, beletúrt éjsötét kócos hajába, és sejtelmes, simogató hangon szólalt meg:
- Egy törékeny lány egyedül az utcán ilyen későn... Bár azt meg kell hagyni, tényleg nem tűnsz ijedősnek. Igaz, az nem is lehet félős, aki ilyen műveket olvas… - s tűnődő pillantása a kezemben tartott könyvre vándorolt, – Vámpírok érája… - olvasta félhangosan a kötet kopott gerincén a cikornyás írást. - Nos, igen különleges az érdeklődésed, az tény. Engem is régóta foglalkoztat a téma… Mondhatni testközelből van rálátásom a dolgokra. - beszéde egyre halkult, majd, mintha nem akarna túl sokat elárulni, elfojtotta mondandója végét.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem megdöbbenve.
- Nem minden az, aminek látszik – szólt cinkos mosollyal, és hangjában már nyoma sem volt a megszokott emelkedettségnek, - Csak figyelmeztetlek, hogy jobban teszed, ha óvatosan cselekszel. Az éjszaka teremtményei nem csupán a mesékben léteznek. Szellemek, démonok, vérfarkasok és vámpírok… nem pusztán az emberi fantázia szüleményei. Itt járnak közöttünk, de ezt neked kéne a legjobban tudnod. – s megint a könyvemre mutatott,

- Óvakodj az ismeretlen helyektől, főleg az Átjárótól. Nincs valami jó híre annak a szórakozóhelynek.
Sejtettem, hogy tapasztalatból beszél. A szemében nem mindennapi tűz lobogott. Megpróbáltam komolyan nézni, de a nevetés csaknem kibukott belőlem… Vámpírok, ez abszurd. Ennek halvány fogalma sincs a vámpírokról. Fehér bőr, halott test, és annál élőbb tekintet, mélyen ülő szemfogak, és a szintén mélyen gyökerező ösztön, amikor testük átveszi az uralmat elméjük felett, és más életek elvételére készteti őket, csak hogy tettetett létüket folytathassák tovább az idők végezetéig. Ezek a vámpír életének fájdalmas titkai. Mulattató, hogy pont egy effajta sötét alak int engem óvatosságra az éjszaka kellős közepén egy szűk kis sikátorban. Még ő beszél nekem a vámpírokról...
Épp mosolyra húztam volna a számat, mikor Agenor elkapta a karomat, s ettől a pillanattól kezdve éreztem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Van valami mögöttes tartalma is szavainak, amit egyelőre nem tudtam megfejteni. Rájöttem, ez az egész már nem játék, és nem ártatlan esti csevely egy barátságos idegennel. Remegni kezdett a kezem, s alig bírtam tartani a könyvet. A szép bőrkötés díszes arany betűi valósággal égették tenyeremet. S Agenor folytatta:
- Nem lehetsz olyan felelőtlen, hogy ilyen kockázatos helyre hívod találkozóra a barátaidat… Minek képzeled te magad? Azt hiszed, jogod van ilyen veszélynek kitenni őket? Távol kell tartanod magad az Átjárótól, és az ottani emberektől. Nem hívhatjátok magatokhoz szánt szándékkal a vészt… Nem mehettek oda, az semmilyen gondra, de még az unalom ellen sem jó megoldás.
- El tudom dönteni egyedül is, hogy mit tegyek, nem kellenek a tanácsaid. Oda megyek és azt csinálok, amit csak akarok. – feleltem.
- Pontosan, de vállalnod kell tetteidért a felelősséget. – mondta fenyegetően.
- Vállalom is. Az vagyok, és azt teszem, amit mindig is tenni akartam. De most eressz, várnak rám a társaim.
- A barátaidat is te rángattad bele ebbe az egészbe? Nem kéne ilyen késő éjjel kétes helyeken gyülekeznetek… Az éjszaka veszélyes.

- Igen, veszélyes, de a miénk… Egyébként nem befolyásoltam őket, szabad akaratukból választották ezt az utat. Én csak az igazat mondtam nekik, nem vezettem félre senkit…
- Áh, szóval jellemes embernek tartod mag? - s mikor ezt kimondta, akkor jöttem rá, hogy tudja. Mindent tud. És mégsem fél. A bolond, pedig lenne miért. Láttam, ahogy megszületik agyában a felismerés. Már érzi, mi következik. Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, és közel van hozzám, nagyon közel…
- Igen, az vagyok. Jellemes… ember… - jól megrágtam magamban e két szót, mielőtt kimondtam volna, már nem is emlékszem, mikor használtam utoljára ezeket a kifejezéseket. - Életem során becsületes voltam, és az igazat mondtam, akármit kérdeztek. Megbízhattak bennem. Igazságos voltam, és tiszteltem a törvényt. És mire mentem vele? Nincs jogod felettem ítélkezni. Ki mondhatná meg, hogy mi a rossz, és mi a jó?! Ez csak nézőpont kérdése. És én a saját nézőpontomból ítélek meg mindent.

Valahol messze a barátaim éneke csengett át a metsző nyugati szél zúgásán. Mintha minden megélénkült volna e percben, kavargott körülöttem a világ. Lassú, szomorú dal… Ének az elmúlásról és az örökkévalóságról. Arról, hogy számunkra minden változatlan, és mégsem marad ugyanaz semmi. Nekünk az idő végtelen. Valójában az emberi mivoltunk, a becsületünk, a jellemünk az egyetlen, amink van ezen a világon, és mi éppen ezt dobjuk el magunktól hosszú távon értéktelen semmiségekért. Pénz, tudás, hatalom. Mindez mit sem ér, ha cserébe önmagunkat, az elveinket kell feladnunk.
Megfogtam Agenor kezét, és magamhoz rántottam őt, ellentmondást nem tűrő erővel. Éreztem, ahogyan ereiben dübörög a vér. Ajkamat torz mosolyra nyitottam, s elővillant két hegyes szemfogam. Szokatlan érzés lett úrrá rajtam. Élni akartam, és ebben a pillanatban ez a férfi volt az egyetlen, ami még az élethez tudott kötni engem. Agenornak rá kellett jönnie, hogy nem vagyok sem jellemes, sem ember. Végül is, ő mondta ki a kulcsmondatot: NEM MINDEN AZ, AMINEK LÁTSZIK. Nem bírtam ellenállni a rosszra csábító erőknek.

Agenor teste reszketett. Lassan verőere fölé hajoltam, édes húsába mélyesztettem fogam. Fagyos áradatként öntötte el testét a veríték. Bőrének sós illata és a rettegés szaga, ami belőle ömlött, valósággal megrészegített. Eggyé lett szívverésünk, ahogy átáramlott belém az ő friss vérének éltető folyama. Gyorsan, felületesen kapkodta a levegőt, a rémület megbénította izmait. Már alig lélegzett, mikor ellöktem magamtól, s ő a földre bukott. Bódultan figyeltem vonagló alakját. Hosszú, mély sóhaj hagyta el ajkaimat, és éreztem, amit minden egyes sejtemet átjárja a friss vér. Vágyam fokozatosan csillapodott, amint testemet lassan elhagyták az élvezet utolsó hullámai, és a helyükre elégedettség és új erő költözött. Jobb kézfejemmel letöröltem kipirult arcomról a vérfoltokat.
Biztos voltam benne, hogy ezt akarta. Ismerni akarta ő is a titkot, s én megadtam neki, amit kívánt. Cserébe csak néhány múló pillanatot kaptam, a létezés pár fanyar vércseppjét.