"Háború és béke ugyanaz"
Hérakleitosz

A kiváló katona az őrtoronyban üldögélt. Az egyik legunalmasabb része volt ez a szolgálatnak, üldögélni a toronyban, és a hágót figyelni távcsővel, felírni mikor mit látott, és az irányát, hogy merre tartott. A szakaszát öt napja vezényelték vissza a frontvonalról, a háború a vége felé járt, ezt szinte biztosan lehetett tudni, mindkét fél eleget vesztett ahhoz, hogy most már feltételek nélkül tárgyalóasztalhoz üljenek. Mivel a szakasza három hónapot töltött a tűzvonalban, úgy döntöttek most pihenőt kapnak, és ide vezényelték őket, ebbe a csendes kis városba. A fiatal hadnagy, akivel beosztották most épp mellette állt, és a tájat fürkészte. Már nem tudta volna, megmondani mikor hozták azt a rendeletet, hogy egyszerre két embernek kelljen a tornyokban szolgálatot adni, de teljesen fölöslegesnek tartotta. Ez a hadnagy, a patyolat tiszta ruhájában inkább csak zavarta őt, minthogy segítette volna. Látszott rajta hogy alig pár napja léphetett ki az akadémia kapuján, fényesre suvickolt gombok, kiboxolt bakancs, az ő feslő, agyonvarrt zubbonyában, foszladozó bakancsában furán nézhetett ki mellette. Bezzeg ha az ünneplő ruháját látta volna, ami rogyásig tele volt kitüntetésekkel! Igaz sohasem értette mitől kiváló katona ő, hisz mindig csak azt tette, amit mondtak. Ha kellett árkot ásott, ha kellett rohamozott, ha kellett ölt. Ők pedig adták a kitüntetéseket, a különböző jutalmakat, az elismerést. A háborúban valaki lett, valaki, aki számít. De a háborúnak nemsokára vége. Legalábbis mindenki erről beszél, az öregebb katonák érzik a csontjaikban. Dohányt vett elő a zsákjából, és elkezdte egy kis felcserollóval felvagdosni. A dohányleveleket egy paraszttól vette idefelé, manapság ínséges idők jártak, sem a tiszteknek, sem az ilyen kiváló katonáknak nem volt pénzük cigarettára, még szerencse, hogy ez a paraszt egy fél kenyérért odaadta. Most lesz elegendő dohánya, ezt a hetet talán kihúzza vele. Azt a fickót talán azért nem vette észre, mert futva jött, ha valami járművel jött volna biztosan felfigyelt, volna a zajra, de ki az a barom, aki egymagában futva közelít meg egy erődítményt, háborús időben? A fickó egyre közeledett, nagy szökkenésekkel, kiabálva, mintha csak egy beborozott nyári este után hazafelé tartana. Félretette a dohányt, felállt, kibiztosította a géppisztolyát és célzásra emelte. A fickó az ellenség egyenruháját viselte, felismerte ezt az egyenruhát akár négyszáz méterről is, beleégett a tudatába akár az ötvözött acélba a szén, a túléléshez elengedetlen. Már alig lehetett száz méterre, mostmár azt is értette, mit kiabál. Béke van! Vége a háborúnak emberek, béke van újra! Dobjátok el a fegyvert testvérek, gyertek, mulassatok velem! Béke van! Újra béke! Szemei furcsán révetegek voltak, arcán fáradtság és átszellemültség tükröződött, mint az indiai fakírokén, szája szegletében apró nyálhab reszketetett. A kiváló katona és a hadnagy fejében hirtelen ugyanaz a gyanú jelent meg. Talán valami csel. Aztán persze rögtön a következő másodpercben elvetették. Sehol ellenséges csapat, és különben is, csak napok kérdése volt hogy vége legyen. Miért ne lehetne végre épp most, és épp így? Aztán meghallották. A harangok megkondultak, az emberek ujjongtak a táborban, a fiatal katonák a földre dobták a fegyvereiket, táncra perdültek, énekelni kezdtek, csak az öreg zupások maradtak csendesek. A hírnök már a kapuban toporgott, a maratoninál is hosszabb utat futott be hogy elérjen idáig, mégis ugyanúgy ugrált tovább, teli volt örömmel. A kiváló katona azonban nem dobta el a fegyverét. Hosszan célzott, volt ideje, a célpont nem bújt el, nem menekült, ahogyan a fiatal őzbak sem tette, tíz évvel ezelőtt a vízmosásnál, mikor először ölt. Akkor még remegett a keze mikor célzott, és a bak a szemébe nézett, most csak állt szilárdan. Látta a hírnök szemében, látta benne a boldogságból éledt keserűséget, akkor már mind ketten tudták. A kiváló katona tüzelt. Öt lövést adott le csupán, ám azok mind találtak. A hírnök szó nélkül terült el, arcára a halál ráfagyasztotta a torz mosolyt. A hadnagy egy ideig csak állt ott, egyszerűen nem akarta elhinni, amit az imént látott. A kiváló katona pedig visszaült a helyére, ölébe tette a papírost és folytatta a dohányvagdosást. -Megölted. -mondta lassan, miközben a porban fekvő halottat nézte. -Béke van, békét kötöttünk te pedig lelőtted, meggyilkoltad. -Ugyan már! -mondta a katona. -Háború vagy béke mi a különbség? Mindkettő ugyanaz. Háborúban is békében is csak élsz egyik napról a másikra, harcolsz azért hogy élhess, és persze meghalhatsz. Háborúban és békében is egyaránt alapíthatsz családot, szórakozhatsz, vagy elmehetsz a kocsmába pálinkát inni. Békében is parancsokat kapsz, másokat szolgálsz ki, másokért viszed vásárra a bőröd. Nézd csak az öregeket, ők milyen csöndesek. Pontosan tudják, hogy a háborúnak nincs vége, csak erőt gyűjt. Olyan, mint azok a bivalyerős alföldi viharok. Először csak gyűjti az erejét, aztán kicsap valahol, ha kitombolta magát utána pedig odébbáll, és valahol egész máshol tör majd ki újra, de amíg erőt gyűjt, addig is ott magasodik fölötted, megmutatja, hogy nem tűnt el örökre. Nekünk, egyszerű embereknek háború és béke közt nincs sok különbség. Nagyapám, apám, és most én is megjártam egy háborút, a fiam is megfog. Azt tettem csak, amit elvártak tőlem, amiért megdicsértek, amiért végre olyan valaki lettem, aki számít. A kiváló katona visszaült a helyére, tovább vagdosta a dohányt. A hadnagy gyomra kavarogni kezdett, szédelegve lépkedett lefelé a lépcsőkön, még akkor is, amikor a két fegyveres, bilinccsel a kezében elrohant mellette. Mire leért, letépte mindkét vállapját, most az aranyszínű csillagokat nézegette rajta, mennyire büszkének, és dicsőnek tűnt idáig. Háború és béke ugyanaz. Mondta majd a porba, hajította a vállapokat, és a kantin felé indult. A szeme sarkából még látta amint láncra verve viszik le a katonát a toronyból, nem látott az arcán félelmet, pusztán megdöbbentést. Csak azt tette, amit elvártak tőle, nem értette, miért kap büntetést. Nem is fogja sosem. A háború az ellentéte a békének, ami a háborúban erény, az a békében bűn, és fordítva.
Úgy érezte szüksége van valami erősre, valamire, ami segít majd, hogy ne kelljen gondolkodnia, az elkövetkező néhány hónapban, évben, vagy évtizedben. Utána úgyis jön majd egy háború, ahol más gondolkodik, ő pedig majd csak végrehajt. .