Szürke égen mattul a nap,
Madarak a porba hullanak,
Fekete virágok bomlanak,
Szálkás karóik korhadnak,
Szívembe kampót akasztanak,
Ólmaik földre rogyasztanak
Néma szám a födbe harap
Nyelvemen alvadó véremtől
Ízetlen-sárfalat,
Gyászmenet, temetőbe halad,
Rám omlanak a gödör falak
Ott örökké nyers-hűvös marad,
Szerelem dalra nem fakad.

Te lány, ne hullajtsd könnyedet
És ne sikítsd értem zokszavad,
Míg engem óv és véd a sírverem,
Neked a föld szabadságot terem!

Hol kék az ég és ragyog a nap,
Madarak a fény-felé tartanak,
Színes virágok szirmot bontanak,
Miknek cifra karók kart nyújtanak,
Szívek szerelmet ontanak,
A légben álomfelhőkbe botlanak,
Meleg záport hullajtanak,
Szivárványfolyamot fakasztanak.
A híd alatt csacsogó szájak
Vágytól tüzes ajkakba harapnak
Miközben édes csókok csattannak,
Menyegzői menet a templomba halad,
Állnak majd a házfalak,
Mik megremegnek a gyönyört adó nász alatt.