A harag napja nem viharként
csak alattomos pillanatként
férkőzik a tudatokba,
egy apró szikra,
égi villám,
- nem is látnám,
ha mögöttem robogna -
millió voltos feszültséggel,
robbanó keserüséggel
száguld át az égi kárpiton,
és hasad a lét, a titkon épített várak
leomlott pincéiben árkok mélyülnek
belefeszűlve hegyóriások szikláiba,
tűzhányók robbannak
véres porondnak tekintve a tájat,
a megölt lelkek kimásznak
odvaikból, mint fenyegető árnyak.
Már nincs bünbánat és nincs
bűnbocsánat,
de az áldozatok kiabálnak,
hogy itt a végítétet,
mért henyélnek
még mindig a hóhérbárdok?
évezredek, évszázadok
meggyötört, összetört
túszainak szemei nyílnak ,
az égre röppenve töltik be a teret,
gyermekszemek
ártatlan könnyekben úszva,
asszonyszemek kék-zöld mocsárban kúszva,
férfiszemek, fáklyaként utat keresve
- rendre visszaverve, -
és a loboncos ég alatt,
megáll a pillanat !
Örökre !
Harsonák harsogják hörögve:
Ember! mért tetted tönkre magad?