A mérnök úr egy nagyvárosban élt, hatalmas üveg- és betonpaloták, felhőkarcolók között, az emberi hangyaboly közepén, ahol állandó nyüzsgés, rohanás vette körül; a számok világában.
Az Ő világa precízen tervezett világ volt, derékszögekkel, számokkal, statikai műveletekkel. Ha késő este hazament a munkahelyéről, gyakran még otthon is dolgozott, töprengett, gondolkodott, számolt, írt. Jónevű mérnök volt.
Korán kelt, későn feküdt hivatása töltötte be az egész életét. Szerette azt, amit csinál, eszébe sem jutott, hogy mást is csinálhatna: elégedett volt; a mérés, a rajzolás – ez volt az Ő világa.
Aztán vágyódni kezdett valami után.
Valami után, ami megvolt még benne nagyon régről, eltemetve mélyen, gyökér – emlék szinten.
Teltek – múltak a napok, de az a hiány csak nőtt, erősödött. Hiába próbált meg tervezőasztala, vonalzói meg ceruzája mögé bújni, ott lappangott benne a sóvár vágy azután a valami után, amit régen magába temetett és amiről úgy hitte valami régi – régi álom csupán.
Egy nap aztán összecsomagolt, hogy megkeresse azt a helyet, ami már oly régen hívja.
…És a busz lassan elvitte a mérnök urat oda, ahol lilás – narancsszínű az ég alja
naplementekor.
Utazott, utazott: maga mögött hagyott búzamezőket, tavakat, erdőket, átkelt alagutakon hidakon, folyókon; találkozott sok emberrel, de hiába próbálta elmagyarázni mit is keres – nem értették.
Akartak segíteni s mutattak helyeket – tájakat, de egyik sem volt az, amit Ő látott s keresett. Mellételepedett a fájdalom. Nyugtalanul aludt. Kezdett felhagyni a kutatással. Most döbbent rá: félt az álmaitól, akár az érzelmeitől – kibújni a hűvös ész, józan értelem álarca mögül.
Érzelmi kudarcok támadásai sokkolták lelkét.
Amióta feleségét elveszítette, még inkább magábazárkózott. Nem akart múltja kútjából, sem régvolt nyarak ízére emlékezni.
Egyedül a tervezőasztala mögött érezte biztonságban magát – amikor orrában érezte a frissen vágott fű szagát, a temetés jutott eszébe.
A nyitott koporsóra rászállt egy hófehér lepke és nem mozdult többé.
Ahogy a sír mellett állt, úgy érezte, mintha valami szét akarná szaggatni – feszíteni a mellkasát: a társ elvesztésének fájdalma át- meg átjárta. Aztán a koporsóra rátették a fedelet, s lassan engedni kezdték le a sírgödörbe.
Ezután már csak a rögök tompa koppanását hallotta azt is valami valószerűtlen
távolságból. Otthon, a tükörbe nézve döbbent meg igazán: mintha éveket öregedett volna, szeme táskás volt, arca szürke.
Nagy sóhajjal akasztotta helyére ballonkabátját, öltönyét aztán lemosta cipőjéről a rászáradt sarat. Ez az esemény oly’ élénken élt emlékezetében, mintha friss élmény lett volna, pedig sok idő telt azóta el.
Bóbiskolásából újabb állomás zsivaja riasztotta fel. Pillanatig töprengett, hol is van, hogy került oda, de aztán minden a helyére a került. Mivel már nem volt csatlakozása, aznap este egy motelszobát vett ki. A szoba egyszerű volt, a falon lenyomat, régi szekrény, ágy zöld huzattal, mosdó, egy üvegpohár, kancsó víz asztalon. Az emeleti ablakból egy térre lehetett látni, ahonnan neonreklámok világítottak be a szobába.
A mérnök állt egy darabig az ablaknál és csak bámult kifelé, aztán megfordult, hogy kicsomagoljon. Az asztalra dobta a bőröndjét, kinyitotta a két zárat és felhajtotta a fedelet.
Kopogtak.
- Bocsánat, elfelejtettem megkérdezni kér – e ébresztőt és mit reggelizne? – kérdezte az ajtóban állva a tulajdonos, egy negyven év körüli valaha-szép- lehetett- de- még-most –is- csinos-nő.
A mérnök meglepődött. Nem volt felkészülve semmilyen találkozásra.
- Nos? – kérdezte a nő. Van busz- és vonatmenetrendem is, ha kéri.
- Hétre kérem az ébresztőt, fél nyolckor szeretnék reggelizni három lágy tojást
tejeskávét meg némi paradicsomot és paprikát, ha van
- Rendben van, hétkor ébresztő három tojás, paradicsom, paprika – ismételte a nő hangosan.
Másnap a mérnök – noha bekopogtattak hozzá – későn ébredt. Furcsa, nyugtalan álmokkal viaskodott, ahol a jelen és a múlt sajátos keveréket alkotott. Agya visszaöklendezte a le nem zárt emlékeit, amik oly elevenen éltek lelkében, akár
egy soha be nem gyógyuló seb.
Horkanva ébredt, visszaaludt majd megint felriadt az éj közepén, végre is az álom jóságos karja elvarázsolta Őt.
Reggel nehéz lélekkel látott neki a borotválkozásnak. Semmilyen hangulatban kente magára a borotvahabot és hallgatta, hogy tűnik el a szőr hersegve az arcáról.
Úgy döntött aznap nem utazik tovább.
A bőséges reggeli után elindult körbenézni a városkában.
Végigsétált a főutcán, nézelődött és hírtelen egy pillanatra különös érzés fogta el: Meglátott egy olyan utcát amilyenen nemrég még közösen jártak hitvesével.
Mellére valami furcsa-nyomasztó érzés ült; régi élmények ködben fájó emléke vette birtokába. Visszasietett.
A tulajdonos döbbenten kérdezte:
- Történt valami? Olyan sápadt, mint a frissen meszelt fal. Kér egy pohár vizet?
- Semmi, semmi. Igazán nincs baj. Bár azt hiszem, egy kis víz tényleg jólesne.
- Üljön le, azonnal hozom – és ezzel el is tűnt az asszony.
Míg távol volt a férfi korholni kezdte önmagát: ennyi év után is ennyire uralkodnak rajta a régi érzelmek, kötődések.
Közben visszajött a nő, tálcán hozva egy nagy poharat. A férfi hálásan nézett rá és mohón inni kezdett.
- Köszönöm! – mondta, amikor az üres pohár koppant a tálcán.
A fájdalom alattomos szorítása már nem sajgott oly erősen, de még érezte a maradványát – ezt valószínűleg az asszony is láthatta, mert újra megkérdezte:Mi történt?
A férfi egy darabig csak nézett maga elé és gondolkodott mit is mondjon, majd lassan mélyről kezdve mesélni kezdett: Több éve már, hogy elvesztettem a feleségem. A temetés óta egyedül vagyok. …És lassan elmondott mindent.
Beszélt az életéről, az álmáról, amit keresett, meg ami még eszébejutott.
A nő figyelmesen hallgatta. A mérnök – mintha megbánta volna, hogy ennyit beszélt magáról – gyorsan elhallgatott és felállt, hogy felmenjen a szobájába.
- Várjon! – szólt utána a nő. – Mit szólna hozzá, ha ma együttvacsoráznánk?
Összeütök valami könnyűt. Vagy el akart még este menni valahová?
A férfi visszafordult.
– Rendben van. – mondta.
- Hét óra megfelel?
- Igen.
A vacsora egyszerű volt. Csirke párolt zöldségekkel, rizs meg saláta.
Az étkezés közben a nő hozta óvatosan szóba a témát.
- Nem próbált meg új(ra) kapcsolatokat kiépíteni?
- Dehogynem – válaszolta a mérnök és evőeszközöket. – Csak fáj már az el nem fogadás, a kudarc, a csalódás. Vagy én lennék túl érzékeny? – és egy darab húst tűzött a villájára. – Hisz maga abban, hogy léteznek tökéletesen egymásnak rendelt emberek? (Na tessék, most megint annyi minden felzaklatódott bennem… gondolta a mérnök) – Tudja, néha úgy érzem, kudarcaimból fal épült, ami ugyan láthatatlan de oly erős, mint az áruházi lengőajtó amelynek, ha nekimegyek, majd betörik az orrom.
- De hisz elismert szakember, jónevű mérnök, nem?-
- De, de igen. Viszont vannak az embernek bizonyos belső falai, amelyen külső siker nem segít. Amikor a feleségem elment, minden energiámat a hivatásomba fektettem és akkor indultam el igazán a pályámon. Éjszaka viszont hangyaként mászkált agyamban a rengeteg gondolat, kérdések, érvek cáfolatok.
- Gyereke van?
- Nincs, már nem lehetett. Méhnyakrák.
- Értem – válaszolta a nő. Csendben ettek tovább.
- És maga? – kérdezte a mérnök.
- Engem itthagyott a férjem. Azt mondta, talált valami fiatal fruskát, összecsomagolt és lelépett. Azóta egyedül vezetem ezt a panziót. És van egy tíz éves fiam.
A férfi töltött.
- Nem válaszolt a kérdésemre: hisz maga a tökéletesen egymásnak rendelt emberek kapcsolatában – vagy én lennék túl idealista?
- Hiszek. –válaszolta a nő kis gondolkodás után. – Persze nem a Rómeó és Júlia jellegű érzelmekben látom az igazságot, nem a vattacukor – érzelmekben hiszek.
Valami olyasmi ez, ahogy a hó beborítja a földet. Elrejti és betakarva gyógyítgatja a Föld sebeit amit a Nap tikkasztó hősége okozott.
- Csendes jelenlét?- kérdezte a férfi.
- Csendes jelenlét. – válaszolta az asszony és most először elmosolyodott.
- Gyönyörű a mosolya. – mondta a férfi és megemelte a poharát. Egészségére. És pompás a csirkéje.
A nő elpirult. Látszott, régen kapott ilyen dicséretet.
- Egészségére! – mondta Ő is - És kívánom, hogy tudjon kitörni a falai – a falak mögül.
A mérnök egy pillanatra elkomorult.
- Tudja olyan ez, mint a mesebeli kásahegy. Egyedül azon átküzdeni magam…
- Ne haragudjon, nem akartam fájó pontra tapintani. Nem akar még venni valamit, csirkét, vagy a kelbimbóból esetleg egy kis kukoricát?
- Köszönöm nem kérek többet, elég, ha azt meg tudom enni, ami a tányéromon van.
A két ember nézte egymást, miközben kapaszkodtak a szavakba.
Tudták, gyógyulásuk érdekében szükségük van egymásra, de hogy ez a folyamat hol indul el és hogy folytatódik…?
Sorsok üvegcserepei tükrözik a jelent az élet – kaleidoszkópban.
Lassanként besötétedett. A nő felállt az asztaltól, térült – fordult és hamarosan
egy gyertyával tért vissza.
- Ugye nem bánja, ha meggyújtom? Tudja, nagyon szeretem a gyertyafényt, olyan meghitt hangulata van.
- Nem, egyáltalán nem. Jó nézni az égő kanócot, a lángot, orromban érezni az olvadt viasz szagát.
Nézték a lángot és hallgattak, míg az asszony fel nem kiáltott:
- A desszert! Majd elfelejtkeztem róla!
Fel akart állni, de a férfi félúton gyengéden megállította: - Maradjon. Biztos remek, amit készített de arra kérem, most még ne menjen el.
A nő csendesen visszaült.
- Ne törődjön most az edényekkel sem.
Zavart pillantás és szabadkozás volt a válasz ám a férfi folytatta.
- Fantomfájdalom. Tudja mi az? Amikor levágnak egy testrészt és ami így már nincs meg de mégis úgy érezzük, fáj. A levágott testrészeket lehet pótolni, kiegészíteni, de ami a lélekből szakad ki… Valamit most el kell mondanom.
Tudja sokszor volt, hogy késő este jöttem haza a munkámból s felnézve a la-
kásom ablakára, ha az sötét volt belém mart a gyanú vajon most hol, kivel
lehet, mit csinál? Vagy el akar menni? Pedig higgye el, nem vagyok
féltékeny típus.
- És mi történt ezután?
- Még három hónapig élt; igaz egyszer erőre kapott, de aztán hirtelen és nagyon gyorsan vége lett – mint amikor utolsót lobban a gyertya lángja.
A kanócon ekkor megnyúlt a sárga lángocska és lobogni kezdett, a falon pedig táncolni kezdtek az árnyak.
- És… nem gondolt arra, hogy újraházasodjon?
- Nem. Tudja, sokan kérdezték, nekem nincsenek érzelmeim? De vannak. És amikor ez az egész zajlott, mintha kivágtak volna belőlem egy darabot-ami azóta sem gyógyult be. És maga? Szerintem egy nőnek nagyobb szüksége van háttértámaszra, mint egy férfinek.
- Nem. Vagyis igen. A fiamon látom, hogy szüksége lenne apára, mert vannak dolgok, amelyeket csak egy férfi tudna megadni – ha lenne. De a legtöbbjük csak egyéjszakás kalandot akar. Így aztán lassanként otthonülő lettem – pontosabban a munkámban élem ki azt, amit máshol és máshogy nem tudok.
De mostmár igazán hozom azt a finomságot.- és választ sem várva elsietett.
A férfi tűnődve nézett utána. Túl sok minden került elő a mélyről és mégis: úgy érezte, szüksége van erre a beszélgetésre.
Félt lelke mezítelenségének védtelenségétől, ám tudta saját érdekében ez jó és kell sőt mindkettejüknek szükséges.
Bizalom – híd. Híd? Ilyen helyzetben?
Egymással ellentétes gondolatok küzdöttek a fejében.
Közben visszajött az asszony kezében nagy tál mandulás süteményt hozva, majd sietve kistányérokat, desszertes villákat és szalvétákat vett elő.
- Hamarjában ezt tudtam csak sütni – mentegetőzött.
A férfi meglepődve és hálásan nézett rá, látszott elszokott már attól, hogy így kiszolgálják.
- Köszönöm. –mondta. – Maga pompásan főz. Bár azt hiszem, ez a ma este nem csupán egy közös vacsoráról szól. – folytatta, és finoman megfogta a nő kezét.
…És már soha nem találta meg azt a tájat, amelyet annyit keresett.

2001. I. 17 – 2002. IV. 7