Lua családja a látszat ellenére nagyon melegen fogadott minket, már amennyire a körülmények, és a társadalmuk szokásrendje megengedte ezt.

Rabszolgák voltunk, és ezen a tényen semmi nem változtathatott; bár inkább bántak velünk egzotikus házikedvencekként, mint ahogy a szolgáikkal. Pedig a társadalmi rend és a törvények ezt követelték volna meg.

Ennek köszönhetően a házban élő többi szolga irigységgel és leplezetlen gyűlölettel nézett ránk. Engem ez nagyon felzaklatott, bár jobban belegondolva, a népem szemében sem lehettem éppen tiszteletre méltó. Az irigység – úgy tűnik – olyan emberi tulajdonság, melynek életem során, gyakran estem áldozatául. Gli számára mindenesetre felháborítóbb volt ez a megalázó helyzet, de tőle legalább féltek is a háziak, hisz közvetlenül az érkezése után bebizonyította, mennyire agresszívan bánik el azokkal, akik sértegetni merik. A szolgálólány, akinek majdnem kikaparta a szemét, hetekig elő sem mert bújni a szobából ahol lábadozott.

Lua apja - mint kiderült ő volt az a férfi, aki a fiú segítségére sietett azon az éjszakán - azonnal ki akarta hajítani. Én biztosra is vettem, hogy ez lesz a sorsa, és talán valami súlyosabb büntetést is kirónak rá, de legnagyobb meglepetésemre Lua a védelmére kelt. Így együtt maradhattunk, bár ebből egyre kevesebb hasznom származott az idő múlásával. Gli úgy viselkedett, mint a csapdába esett vadkant. Fújtatott és morgott, ha valaki rá mert nézni, és egy ragadozó öntudatával járt kelt a házban, melyet Lua apja, Penan nem nézett valami jó szemmel.

Bár Gli iránti megvetésem napról napra növekedett a lehetetlen viselkedése miatt, aggódtam érte. Penan a település nagyvezére volt, ami azt jelentette, hogy minden szava törvény. Megérinteni sem merte senki ezt a hatalmas férfit, nem hogy fenyegetően rámorogni, mikor hátat fordít.

Silmával, Lua anyjával, valamennyire barátságosabb volt, ami abban nyilvánult meg, hogy figyelemre sem méltatta; pedig az asszony mindent elkövetett, hogy barátságot kössön velünk.

Én egyszerűen nem tudtam, hogyan viszonyuljak ehhez a nőhöz. Penan és Lua után ő volt a harmadik leghatalmasabb személy a faluban, az asszonyok között, pedig első. Bár nők között nőttem fel, és mindig is asszonyok parancsoltak nekem, az ő hierarchiájuk túl bonyolult volt a számomra.

Annyira más volt ő, mint Glundadlin. Mindig kedvesen és szelíden szólt, ha a háziakkal beszélt; komoly kimértségét csak akkor öltötte magára, ha látogatók érkeztek, hogy kikérjék a tanácsát. Meglepett az a szeretetteljes viselkedés is, mellyel a fiát tüntette ki. Nekem nem volt anyám, aki megajándékozott volna a feltétel nélküli szeretet ajándékával. Egyáltalán nem ismertem, nem láttam korábban anyákat. Kivéve Glundadlint, de az ő esetében az anya megnevezés egészen mást jelentett. Megzavart a gondolat, hogy hamarosan én is anya leszek, nem tudtam mit várnak majd tőlem az emberek, és honnan tanulom meg mi is az a gondoskodó szeretet. Titokban figyeltem Silma minden egyes mozdulatát és gesztusát, elraktározva az elmémben, arra az időre, mikor hozzám is tartozik majd egy kicsi ember.

A faluban még lányként gondoltam a babára, aki éppen olyan lesz, mint én. Mulattatott, ugyanakkor meg is rémített a gondolat, hogy esetleg kisfiút szülök majd, mert erre a gondolatra mindig a köpcös képe derengett fel előttem. Féltem attól a bizonyos találkozástól, de erre még nem kerülhetett sor; a családon és a szolgákon kívül senkivel nem érintkezhettünk.

Körülbelül a harmadik héten, Silma és néhány idősebb asszony magához hívatott minket. Végre sor kerülhetett a nyelvük megtanulására. Néhány alapvető szóval már tisztában voltam akkor, és nagy örömmel vetettem bele magam a tanulásba. A két nyelv kevésbé különbözött egymástól, mint első hallásra tűnt. Az új szavak egyszerűen rám ragadtak, néha még ma is keverem a két nyelvet. Azt gondoltam, mindez annak köszönhető, hogy saját népem között is sokat foglalkoztam a beszéddel és az írással. Tévedésemre akkor döbbentem rá, mikor a legelső írott szöveg a kezembe akadt. A szavak írásmódja teljes egészében megegyezett, csupán a magánhangzók eltérő kiejtése miatt tűnt olyan idegennek. Néhány szavunkból kikerültek olyan betűk, mint a "h", és nem használtunk duplázott magánhangzókat sem, mely náluk a hosszú ejtést jelölte. Gli nevét tehát ők így írták: Glii, az enyémet, pedig így: Shamya.

Így átlátva ezt az egészet, rá kellett jönnöm, hogy saját nyelvemből hiányzik minden logika és szabályszerűség. Hol így ejtettünk szavakat, hol úgy. Valószínűleg ezért is volt lehetetlen feladat bizonyos lányoknak megtanítani az írást.

Ez a felfedezés rendkívüli izgalommal töltött el. Úgy éreztem megint egy lépéssel közelebb jutottam Glundadlin titkának megfejtéséhez. Attól nem kellett tartanom, hogy Glinek feltűnik valami, hiszen szinte analfabéta volt.

Pár hét elteltével már jól boldogultam a nyelvükkel, és szinte minden szót értettem, amit hozzám intéztek, de a falummal kapcsolatban mélyen hallgattam. Gli egyáltalán nem volt hajlandó megszólalni, de gyanítom, hogy ugyan olyan jól értette a nyelvet, mint én. Még velem sem állt szóba, hiába próbálkoztam.

Legkedvesebb beszélgetőtársam Lua lett, aki türelmesen és udvariasan válaszolta meg tengernyi kérdésemet. Órák hosszat hallgattam a népe történetét, és a társadalom felépítéséről szóló beszámolóit. Megtudtam, hogy náluk a hatalom, kizárólag vérségi úton szerezhető meg. A nép, különböző rétegekből állt, és ezek között az átjárás szinte lehetetlen volt. A születéseket is szigorúan szabályozták, mivel hittek abban, hogy a társadalom tartós jóléte egyedül azzal biztosítható, ha a javakat élvező rétegek száma nem nő meg számottevően. Az egyszerű munkások és a rabszolgák, úgy szaporodtak, ahogy akartak, mert dolgos kezekre mindig szükség volt. A ház körüli munkákat, és a gyerekek nevelését teljes egészében ők és a tanítók végezték, cserébe csupán a legalapvetőbb szükségleteiket elégíthették ki. Egyik alkalommal Lua bevallotta nekem, hogy hamarosan feleséget kell választania magának, de az a leány, akinek a szívét odaadná, elérhetetlen számára. Próbáltam többet kiszedni belőle ezzel kapcsolatban, de makacsul hallgatott, és másra terelte a szót.

Sejtettem, hogy nem hallgathatok sokáig korábbi életemről, de arra nem számítottam, hogy ekkora érdeklődés van a történetem iránt.

A dolog a nyár végén esett meg, amikor a hasam már elég feltűnő méreteket öltött. Penan színe elé kellett járulnom Glivel együtt. A díszes szobában, a főnökön és családján kívül számos férfi és nő foglalt helyet. Körben ültek a fal mellett, és mind minket fürkésztek. A félhomályban, a sarokban ülők arcát nem láthattam. Ijesztő volt ez a sok fürkésző tekintet a sötétből. Tudtam, hogy ott lesnek rám a szigorúan, de nem nézhettem a szemükbe

- Nos, - kezdte a főnök - a mai napon úgy döntöttem, kihallgatásotok nem tűr további halasztást. Az ügy melyről ma döntenünk kell, mindannyiótok számára ismert - ezt már az összegyűltekhez intézte, akik hangtalanul bólintottak.

Semmit nem értettem. Milyen ügyről beszélhet Penan és hogy, érti azt, hogy kihallgatás. Ismertem a szó jelentését, éppen ezért értetlenül álltam az események előtt. Arra számítottam, hogy ugyan olyan izgalom és kíváncsiság övezi majd a népünk titkait, mint ahogy az övéket a számomra. E helyett szigorú, haragos arcokat láttam magam körül.

A főnök folytatta:

- Ezek a nők, abból a faluból származnak, melyet a nyár elején csapatunk lerohant. Ezt a kettőt, és egy harmadik leányt, aki az óta elhunyt, túszként hoztuk magunkkal, hogy választ kapjunk az évek óta tartó gyermekrablásokra.

A szívem nagyot ugrott, de pillanatnyilag csak annyit fogtam fel, hogy Lina meghalt. Glire néztem, de ő kifejezéstelen arccal bámulta a szemközti falat. Tudtam, hogy a válaszadás rám hárul.

Gyermekrablás? Hát persze, nem gondolhattam, hogy közösségünk tagjai távoli földekről kerültek hozzánk. Erre a vádra azonban nem tudtam felelni, ezért újra Glire pillantottam, és ő ezúttal visszanézett rám. A szeme a megszokott gyűlölet mellet, valami mást is elárult: Gli félt, mégpedig halálosan. Hirtelen megszállt az együttérzés. Ő az egyetlen, aki választ adhat a kérdésre, és ahogy körülnéztem a dühös arcokon, tudtam, hogy mindenáron kiszedik belőle. Gyorsan kellett döntenem, és más választást nem lelve, elmeséltem mindent, amit tudtam.

Az arcok haragosból döbbentté váltak, és mikorra befejeztem a történetemet, már viszolygás ült mindenki vonásain.

- Ez azt jelenti, hogy a ti falutokban egyáltalán nem éltek férfiak? - kérdezte egy nő döbbenten.

Bólintottam.

- Akkor kitől van a gyerek? - jött az egyértelmű kérdés.

Itt belém akadt a szó. Elfogott az undor és szégyen, nem voltam képes kimondani az igazságot. Láttam, ahogy egy férfi hitetlenkedve Glit fixírozza. Az ötleten majdnem elnevettem magam, láttam, Silma arca is megremeg a visszafojtott nevetéstől.

Penan azonban továbbra is engem nézett szigorúan, várva a választ. Már nyitottam volna a számat, mikor egy alak, a szoba félhomályos sarkából előlépett.

- Az enyém.