*Fáradt léptek koppantak az utca poros kövén, s terjedtek tova a kihalt sikátorban. Fárasztó napja volt, a betegek csak özönlöttek a patikába, a hirtelen jött lehűlés sokak szervezetét megtréfálta, nem győzött cseppeket, kenőcsöket készíteni, bár azt még élvezte is valamennyire, de a kiadóban ülve órákhosszat.. hát kezdte elvenni a lelkesedését. Az már csak hab volt a tortán, hogy az egész patika egy tömény tüsszenetfelhő volt, noha nem saját maga miatt aggódott. Idejét sem tudja mikor döntötte le a lábáról egy betegség, de ez jól is volt így, viszont a kollegínákat nem tudta megvédeni folyton, hiába no, nem lehetett melelttük egész nap, hogy aurájának védelmében fürödhessenek...
Elhessegette gondolatait a munkáról, majd befordult a kis utcácska sarkán, s végre megpillantotta az épületet. Akárhányszor erre jött, mindig feltette magában a kérdést: miért épít ide bárki is fogadót? A válasz azonban csak nem akart megérkezni. A külvárosban jobbára nagyobb családi házak épültek, eme környék kihaltnak számított a forgalom szempontjából. Különálló ház volt, jókora méretekkel megalkotva, hátsó udvarának széle pedig már a közeli hegy lábánál végződött. Még csak forgalmasabb út sem vezetett ki a városból errefelé. Akkor hát minek?*
~Újabb titok~ *gondolta, hisz titkokból mindig akadt bőven az Alvó Sárkányban. Gondolatai forgatagában léptei sem fogyatkoztak meg, ígyhát egyhamar elérte az ajtót. Gyorsan az órájára pillantott.* ~Remélem még beengednek...~ *sóhajtotta az októberi éjszakába. Ha pedig mégsem, hát a fogadó felől megy be, hisz az éjjel-nappal nyitva van, nem úgy mint a teázó aminek bejárata előtt állt. Gond csak csupán abból fakadt, hogy mindig a teázóból ment át a Túloldalra, a fogadó felől pedig fogalma sem volt hogy juthat el oda, márpedig oda tartott.
Benyitott csendesen.
Édeskés illat simogatta meg orrát, mely egyből feledtettni látszott a fáradtságát. Néhány pincérlány már javában pakolta fel a székeket, a pult mögött zajlott a kasszázás, mindeki a zárásra készült. Beljebb lépett s alig tett pár lépést máris felé fordultak a kérdő, ám kedves tekintetek. Lélektükreinek sugarát végighordozta a teremben először, egy pillanat volt csak az egész, mégis mintha az idő folyama megállapodott volna úgy szívta magába a látvány megannyi csodáját. Smaragdszín falak, égszín mennyezet s az a furcsa mintázatú padló... melyet már megfejtett. Kelta motívumok, fonatok tekeregtek a lába alatt látszólag művészi összevisszaságban, de a fejét merte volna rá tenni hogy jelentésük van. Angyal, unikornis, szeráf s megannyi más kitalált, vagy talán valóságosan létező lények freskói, alakjuk festményei olvadtak a falakba, s mégis oly láthatatlan szépséget, megbúvó csodálatot sugároztak, melyet nem élt át máshol soha. S a zene.. igen.. lágy fuvolaszó tekergett, akárha megbúvó szellem ténferegne közöttük, s megannyi égből jövő dallam csilingelt alatta. Úgy képzelte a szférák zenéje lehet ehhez hasonló, bár azt még nem tapasztalta meg. A patika egyhangúsága, illatának szürkesége után e hely maga volt a menyország. Hűvös színeivel, szívmelengető dallamaival. Tökéletes.*
-Elnézést fiatalúr, de éppen zárunk. *Kedves női hang hallatszódott mellőle, mely kizökkentette az érzékek kavalkádjából. Először jólesően nagyot szippantott a levegőből, majd egy halk sóhajjal állával lágyan az ajtó felé biccentett, mely a Túloldalra vezetett. Az idősebb hölgy megértve mindezt bólintott párat, majd a dolgára sietett, a többeik pedig visszatértek a székek felpakolásához, s egyéb teendőikhez.
Noel elindult hát a jól ismert ajtó felé, mely mellett ott ücsörgött a rongyos alak is elmaradhatatlanul. Mikor megérkezett mellé, kölcsönösen felmérték egymást. Az idős férfi, mintha csak egy láthatatlan jelet keresne szemlélte a csupa feketébe s hosszúkabátba öltözött Noelt, ő pedig csak futó pillantásokat szánt rá, hisz mindig ugyanúgy nézett ki Richard (mert hát igen, a nevét is sikerült megtudnia, nomeg kicsit többet is). Richard egy halovány mosollyal kérdezett.*
-Hova lesz a séta?
*Noel meglepődött, hisz sosem állt még vele szóba, ám a nem is igazán ez zavarta, csupán kósza villanás merült fel elméjében, hogy ma nem lesz egykönnyű a bejutás.*
-A túloldalra. *mutatott az ajtóra, s a lehető legártatlanabb képet próbálta vágni mindehhez, bár tudta - ha igaz minden amit hallott Richardról - hiába próbálkozik is bármivel.*
-Hát persze.. hova máshova. *Nevetett fel Richard, majd komolyan folytatta.* -S mondd csak, mi az amiből ha elveszel nagyobb lesz, ha hozzáadsz kisebb lesz?
*Noel fancsali képet vágva, nomeg mint aki hidegzuhanyt kapott állt ott.* ~Most szórakozik velem? Hát ez nem igaz... mi jöhet még..?~ *sóhajtotta magában. Nehéz nap, és még ez is, pont most mikor még az ácsorgás is nehezére esik. Dehát mit lehet mit tenni, válaszolnia kell, különben nem fog belépni egyhamar. Öreg barátja mesélt neki erről.. a próbáról. Dehát nem épp ilyen kérdésre számított, néha elmélázott azon, mily tekervényes, furfangos rejtvényt találhat ki Richárd... világokat átölelő bölcsességekről, nem evilági tudásról. Erre kap egy ilyet, mely olyan egyszerű... oly egyszerű, hogy nem tudja rá a választ döbben rá, s szíve hevesebben kezd el verni. Egy pillanatra Richardra néz, aki égszín tekintetével türelmesen állja a pillantását.*
~Gyerünk már.. gondolkozz az istenért... ha elveszek belőle nagyobb lesz, ha hozzáadok kisebb lesz... ha elveszek.. nagyobb... adósság! Nem.. ááááá... francba nem... ha elveszek nagyobb.. ha hozzáadok kisebb...~ *Szaporább dobolásba kezdett kezeiben az ér s a levegőt is sűrűbben vette.* ~Gondolkozz... gondolkozz...~ *s amint az legtöbbször lenni szokott, gondolatai közé mikor a szükség hozta, más más képek vegyültek, melyeket mindig elhessegetnie kellett csak, másra nem voltak jók.* ~Ha elveszek, nagyobb... Mary elutazik a barátnőjéhez.. ááá de kit érdekel.. ha elveszek kisebb.. vagy mi? ha elveszek nagyobb, ha hozzáteszek kisebb... Mary minek is megy mit mondott? kertet ásni.. pff.. remek. Na.. szóval.. ha elveszem akkor... ezért kilóméterekt utazni hogy gödröket ásssak.. ehh.. ááá.. gondolkozz... ha elveszek belőle nagyobb lesz.. és...~ *Arcára döbbenet ült ki s a felismerés villámként hasított elméjébe, ám gyorsan átgondolta még mielőtt kimondaná a szót.*
-Gödör... ha jobban tetszik verem, melyből ha elveszek csak nagyobb lesz, ha hozzáadok kisebb. *Diadalittas, győztes mosolyra húzta ajkait, szenttül meggyőződve válaszának helyességében. Richard nem szólt egy szót sem, csupán egy "nahh egye kutya... menj csak" ábrázattal fejével az ajtó felé biccentett, parány félmosollyal ajkai szegletében.
Noel fellélegzett, s azonnal elhatározta, a jövő heti műszakot azzal kezdi, hogy Maryt egy hatalmas ölelésben részesíti. Kezét a kilincsre helyzete s benyitott. Szantál fa illatta szállt a levegőben, ezt érezte kint is csak enyhébben. Imádta ezt az illatot. Beljebb lépett, kabátját a közeli fogasra akasztotta, majd körbenézett. Mécsesek világítottak a kőasztalok közepén, tizenkettő, angyalt formázó edények. Szárnyuk kiterjesztve, kezük s fejük az égnek emelve, kezükben kisebb tányért tartottak, míg szájukból gyertyaláng pislákolt. Mosolyra húzta ajkait s elindult az asztaluk felé, ahol az öreggel szoktak ücsörögni. Közelebb érve már azt is látta honnan szállanak az illatok szerteszét, hisz az angyalszobrok voltak mécsesek, s párologtatók is egyben. Egyéb fény is bevilágította a termet, mely valahonnan a mennyezetről jött, de félhomály uralkodott itt mindig ígyhát nem látta mit is keres pontosan.. de nem is érdekelte. A hely varázsa már ott táncolt minden idegszálán.
Nem látott senkit sem, ami meglepte is meg nem is. Teljesen egyedül volt a teremben, s élvezte a csendet, hogy végre pihenhet. A kinti fuvolaszó itt is átjárta teret, olybá tűnt a falakból szól a zene, nem is tévedett sokat. Élvezte a harmóniát e nehéz nap után, nem hiányzott beszélgető emberek duruzsolása. Aztán egyszer csak csörrenés térítette vissza a jelenbe, melyre felkapta a fejét. Sarah állt csípőre tett kézzel, s még egy sötétebb árny eliszkolását is látta.* ~Mi az...~ *Szemei elkerekedtek kicsit, élénk fantáziája meglódulni készült, ám a lány kellemes alakja itt tartotta a valóságban, hisz az nagyon is valóságos volt. Sarah lapátot, seprűt hozott, majd a szilánkjaira tört kristálypoharat igyekezett feltakarítani, apró szitkok kíséretében. Noel nézte-nézte a lányt, annak minden mozdulatát, szalmaszín hajának minden egyes lebbenését, könnyed mozgását.*
~Ne akarj bajt magadnak..~ *idézte fel öreg barátjának szavait, amit azóta sem tudott mire vélni, hogy miként értse, de ez csak olaj volt a tűzre. Ujjaival halkan dobolt az asztalon, s egy piciny ötlet kezdett csírázni elméjében amint ült a félhomályban.. csak azért is.*