Közös titkunkra tehát fátylat borított az ősz. Nem győztem hálálkodni az égieknek azokért a kegyekért, melyekben részesítettek. Gli ugyan feszültebb volt mint valaha, tudtam, hogy nem kell tőle tartanom többé. Egyetlen dolog aggasztott: Mi lesz, ha elérkezik az időm, és világra kell hoznom a gyermekemet.

Bárkit könnyedén becsaphattam volna egy újabb mesével, de Glundadlin előtt nem maradt volna rejtve az igazság. Ráadásul - ha hihettem Gli jóslatának - mire a gyermek világra jön, a természet újra jobb arcát mutatja majd, és nem lesz többé mivel takargatnom idomaimat.

Ezek a problémák nyomasztottak minden este, amikor elsötétült a világ. Mikor egyedül maradtam a saját fejemben, és ezekkel a kínzó gondokkal ébredtem a nap első sugaraival.

Gli mindig visszautasított, ha felhoztam a problémát. Egyszerűen elintézte azzal, hogy bízzak benne és a sorsban. Sejtelme sem volt róla milyen rég megingott már benne minden bizalmam és mennyire üres a szívem, ha rá gondolok.

Az egyetlen dolog, mely vigaszt nyújthatott nekem ezekben a rideg időkben az volt, hogy ifjú tanítványaim csodálkozó szemekkel, áhítatosan itták a szavaimat nap mint nap. Idővel fiatalabb lányok is kerültek a csoportomba, és néhányan befejezték tanulmányaikat. Ennél jobban nem is harcolhattam volna a szabadságukért. Egyik órám után elégedetten tapasztaltam, hogy a lányok kisebb csoportokba verődve sutyorognak maguk között. Néhányan óvatosságból állandóan a hátuk mögé pillantgattak. Ebből megértettem, hogy tisztában vannak azzal, hogy velem együtt a tilosban járnak. Tartottam tőle, hogy az idősebbek hamarosan felfigyelnek az ifjúság új érdeklődésére, és ez esetleg Glundadlin fülébe juthat, de nem volt mit veszítenem. Rég beletörődtem a sorsomba és szent célként lebegett előttem a lázadás felszítása, ami az anya uralmának végét jelentheti. Fiatal voltam és lázongó, más módját nem ismertem a tiltakozásnak.

Gli mit sem sejtett ebből, túlságosan rövidlátó volt ahhoz, hogy bármi is felkeltse a figyelmét. A közöny személyisége részét képezte, melyet Glundadlin nevelt belé, ahogy mindenki másba is. Az idősebbek feleszmélésében hiába is reménykedtem volna, az évtizedek alatt megszilárdult dogmák és félelmek rendíthetetlenül beléjük ivódtak. Fogalmam sem volt mit akarok elérni; hiába próbáltam tereket szövögetni, a fellángoló heves érzelmek minden józanságot kisöpörtek belőlem.

A tél beálltával már nehézségekbe ütközött állapotom titkolása. Elsősorban az anya tekintete elöl menekültem, hisz mások, ha észre is vettek valamit, nem sejthették mi áll a változások hátterében. Így utólag látom már, hogy nem lehettem akkor még olyan terebélyes, hogy az bárkinek szemet szúrt volna. Kistermetű voltam és gyermeki. Nekem azonban minden apró változás feltűnő volt és paranoiásan rettegtem a lebukástól. E le sem tudtam képzelni, mi történne, ha titkomra fény derül, de ösztönösen védelmezni akartam magam és talán azt a csepp kis lényt is, aki a hasamban fejlődött. Igyekeztem nem gondolni arra, hogyan fogant meg a gyermekem, de a rémálmok ott leselkedtek rám az éjszaka sötétjében. Mikor felriadtam izzadtan, dobogó szívvel és könnyes szemmel, mindig új és új kérdések bukkantak elő az elmém mélyéről. Olyan kérdések, melyek talán mindig is ott bujkáltak. Ma sem értem miért nem vettem észre korábban, menyire természetellenes közösségben éltem.

Régen megemésztettem már az igazságot, egy dolog azonban nem hagyott nyugodni. Bár jó ideje nem került a közösségbe újabb csecsemő, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ezt a sok embert mind elragadták a szülőanyjuktól. És mi a helyzet azokkal, akik egyidősek Glundadlinnal, vagy idősebbek. Hiszen ilyen is akadt bőven. Ha számításaim nem csalnak, Glundadlin valahol a negyven és az ötven között járhatott akkor.

Kellet lennie segítőtársainak (mert kétségem sem volt a felöl, hogy mindez az anya gonoszságának műve), de egyszerűen senki nem volt gyanús a számomra. Azon is gondolkodtam, hogy megkérdezem Glit mi a véleménye a dologról, de ezzel félek túl messzire mentem volna. Az anya nem szűnő gyanakvással nézett rám és én kezdtem belefáradni a színjátszásba. Szeszélyesebb lettem, mint valaha és néha annyira elöntöttek az érzelmek, hogy csak nagy nehezen tudtam visszatartani a sírást vagy a feltörő nevetést. Glit is bosszantani kezdte új személyiségem. Sokszor dacoltam az akaratával, ami teljességgel elfogathatatlan volt számára.

Egyik csikorgós téli esténken, Glundadlin hirtelen látogatással tisztelte meg kunyhónkat. Addig fel sem tűnt, mennyivel kevesebb időt tölt a társaságunkban, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Kényelmes helyzetemben elfeledkeztem róla, hogy mindössze egy vékony kis ruhát viselek. Későn eszméltem rá a hiányosságra.

Az anya egészen lemerevedett a rémülettől mikor megpillantott. Gli hamarabb felmérte a helyzetet mint én, és harciasan pattant fel. Elém állt, hogy valamelyest védve legyek a fürkésző pillantásoktól, de már késő volt. Glundadlin haragtól elfúlt hangon förmedt rá:

- Ne takargasd előlem, te nyavalyás!

Gli nem moccant, a két nő farkasszemet nézett egymással. Reszkettem a félelemtől és az ájulás kerülgetett.

Az anya hitetlenkedve meredt egy szem lányára.

- Te tudhatnád a legjobban... Hogy merészelted rejtegetni előlem?! Válaszolj te átkozott!

- Hallgass, ha nem akarod, hogy az egész falu idetóduljon - felelte Gli hidegen.

Ez a józan hang engem is megdöbbentett.

Milyen egyszerűnek láttam akkor még mindet. Azt hittem a világon csak jó és rossz van, mely örök harcban áll egymással. Azt hittem az ember viselkedhet helyesen, vagy helytelenül, a kettő között nincsenek félmegoldások.

Glit is félreismertem. Távol álljon tőlem, hogy mentegessem azok után, amit tett, de be kell látnom, hogy alapjába véve ő sem volt jobb vagy rosszabb, mint én magam.

Hálával tatozom neki azokért a napokért, hisz oly mereven ragaszkodott védelmező szerepéhez, hogy még az anyával is szembeszállt. A kötelesség tudat mindenek előtt, bármi áron. Egyszerre volt csodás és borzasztó ez a határozottság. És ahogy ott állt hidegen, mint egy sziklafal, egyszerre tudtam volna ölelni és eltaszítani.

Glundadlin belátta, hogy nem szállhat szembe Glivel. Itt az érvei már nem érnek semmit, fizikumban pedig jóval alatta maradt. Éppen arra készült, hogy a tűz mellé üljön, jelezve békés szándékait, amikor erősödő robajra lettünk figyelmesek. Ismeretlen zaj volt, mintha millió, öklömnyi kődarab esne az égből. Megmozdult a föld és remegtek a gyenge falak.

Lemerevedve hallgattuk, aztán felharsant az első segélykiáltás. Fiatal hang volt és kétségbeesett, meghűlt a vér az ereimben.

Gli rögvest kijózanodott, mint mindig, ha közvetlen veszélyt érzett. Feltépte az ajtót és kirohant a szabadba. Az anya vetett rám egy röpke pillantást, majd az ügyet halaszthatónak ítélve ő is az ajtóhoz botorkált.

Láttam, hogy a látványtól majd összeesik, úgy kapaszkodott az ajtófélfába, mintha feneketlen mélység várna rá az ajtón túl.

Újabb sikítások törték meg a monoton dobogást. Glundadlin összeroskadt, de engem már rég nem érdekelt más, csak az, hogy Gli veszélyben van.

Megragadtam a közelembe heverő kihegyezett botot; Gli egyik fegyvere volt, melyet soha nem hagyott itthon, ha az erdőbe kellett mennie. Rémülten eszméltem rá, hogy teljesen fegyvertelen.

Határozott léptekkel indultam, hogy a segítségére legyek. Glundadlin azonban megragadta a ruhám szegélyét. Vicsorogva nézett fel rám, szemében vad tűz gyulladt.

- Te hoztad ezt ránk - sziszegte.

Elöntött az indulat, teljes erőmből felrúgtam.

- Még találkozunk - vetettem oda a földön fetrengő, szánalmas asszonynak, majd kiszaladtam a pokolba.

Házak égtek, mindent elborított a füst és a rettegés. A vékonyka hangú jajveszékelések között mély, mennydörgésszerű hangok csattantak fel.

Hatalmas, négylábú állatokon férfiak ültek. Parancsokat kiabálva egymásnak, a szélrózsa minden irányába szétszóródtak. A falu nagyobb veszélyben volt, mint gondoltam. Nem ismertem még jól a férfi természetet, de viselkedésükből ki tudtam szűrni, hogy nem éppen barátságos szándékokkal jöttek.

Nem vesztegetve tovább az időt, Gli keresésére indultam. Soha nem voltam fürge, de domborodó hasam és a hónapok óta tartó tunyaságom jócskán megakadályozott a szabad mozgásban. Az egész falu egyetlen lángoló fáklya volt. Kunyhóról kunyhóra osonva kerültem meg a települést. A szinte nappali világosságban nehéz volt árnyas foltokat keresni, ahol meghúzhattam volna magam. Mindenütt szaladgáló embereket és ágaskodó hátasokat láttam. Nem kerülte el a figyelmemet egy kis csoport sem, mely egymásba kapaszkodva óvatosan az erdő felé lépkedett. A csapat élén Kili haladt, ragadozói öntudattal az arcán. Elöntött a büszkeség, és csak nehezem tudtam megállni, hogy ne eredjek a nyomukba; Glit azonban nem hagyhattam ott.

- Nyugodj már meg te lány! - csattant egy ismerős hang valahol a hátam mögött.

Megpördültem a tengelyem körül, hihetetlen látvány tárult a szemem elé:

Gli harci pózba merevedve vicsorított fel egy alakra. Lua volt az, egy magas paripa nyergében. Idegesen próbálta megfékezni őrjöngő hátasát; a szegény pára nem látott, nem hallott a félelemtől. Gli farkas módjára vigyorgott és morgott. Lua teljesen fegyvertelennek tűnt és segélykérően pillantgatott a közelben vágtázó társai felé. Hirtelen egy lovas tűnt fel a fák közül kikanyarodó ösvényen. A férfi gyorsan felmérve a helyzetet egyenesen Lua mellé ügetett.

A férfi bár higgadtnak tűnt, védekezésképp előrántotta fényes kardját. Először láttam igazi fegyvert, és ösztönösen megéreztem a veszélyt. Nem várhattam tovább; felsikítottam és Gli elé vetettem magam kitárt karokkal. A két férfi döbbenten nézte a jelenetet. Gli próbált ellökni magától, erre belecsimpaszkodtam és a földre rántottam.

Később Lua elmesélte mennyire megdöbbentette ez a jelenet. Úgy birkóztunk a hideg földön, mint a civakodó vadak, artikulálatlan hangokat hallatva. Soha nem látott az előtt ennyire harciasan viselkedő asszonyokat.

Szinte eszemet vesztettem a félelemtől, és meglepő módon a harag is elöntött.

Emlékeim zavarosak arról az éjszakáról. Minden gyorsan történt és teljességgel valószerűtlennek tűnt. Eleven álomképek formájában, csupán képek maradtak meg bennem, mintha mindezt felülről figyeltem volna.

Fogalmam sincs, hogy választottak szét minket és miért nem jutott eszemben védekezni.

Most is tisztán látom magam előtt Glit, ahogy rúgkapálva próbál szabadulni az erős karok szorításából. Érzem csuklómon a vékony kötél érdességét, és gyomromban a felkavaró érzést, amikor a ló megindult alattam.

Mikor utoljára visszanéztem a falura, az olyan volt, mint egy vörös-fekete viharfelhő. A füstben elmosódtak az épületek és a lovas alakok. Magasan a fák lombja felett még a tányér hold is skarlát színben ragyogott.