Kopó-emlék leszel egyszer!
Ezt el nem kerülheted.
Előbb feledik csókod, ölelésed,
Majd fakul arcod, érintésed.
Megeszi az idő vasfoga a fáradt plüsskutyát,
A csempült bögrének letörik a füle,
-Pedig sokszor hallottad
Mikor kezedben tartottad
És kávéztál belőle,
A fülemüle énekét.-
Minden tárgy így vész el a múló időben.
A tükör szilánkjai még villannak egyszer,
Hogy azután eltűnjenek az örök enyészettel.
Lágy tavaszi szél visz el magával
Vagy a kánikula szikkaszt ki a szívből,
Netán egy orkán tép ki gyökerestől,
Mindegy az.
Te sem látod már magad, mikor visszanézel
A boldogságot sugárzó kék égből.
De valami mégis marad utánad,
Egy szín, egy íz, egy illat.
Mikor látja, érzi, magába szívja öröknek hitt szerelmed,
Szemében gyöngy csillan, elönti a bánat.
Az ízből, a színből, az illatból kép lesz,
A képből Te lépsz ki.
Megjelensz pilláján remegő könnycseppként,
Leperegsz, felszáradsz.
Egy mikronnyi só marad utánad
És egy fájó vörös-szívdobbanás.
Majd letöröl, sminket igazít,
Téged elfúj a szél.
Kitárva az illatos kistenyér,
De már más felé.
Ragyog a smaragd szem újra,
Másnak reményt suttogva.
A felhők mögé bújva sírsz, zokogsz.
Zápor hull a földre,
Új szerelmet, új életet élesztve.
S Te maradsz és mész,
Az örök körforgásba vetett hited ad csak reményt.