Nincs sötét, csak fekete fény.
Nincs élet, csak ciklusok.
Nincs eső, csak sír az ég.
Nincs kérdés, csak válaszok.

Hánykolódó habok fölött
a nap forró szikrát szór.
Fel-feltűnő délibábok
önfeledve táncot járnak.

Messze eső sziklaerdő
Higany a víz, áthatol
csonton-bőrön a kába köd
fulladozva hömpölyög.

Otthonom volt valaha,
Mi mára már csak kábulat.

Kábulat.
Válaszok.
A világ néha felragyog.
Nincsenek, csak csillagok.

Vége már, az árapály
nyaldossa lábát az értetlennek,
vége már, vad táncot jár
a lángerdő a fakó testeken.
Vége már.
Vége már.

Színtelen és szagtalan,
tiszta és fehér.
Üresség és teljesség
a fény engem is elér...

Már nem értem.

Szép világ.
Kábulok.
Kihunynak a csillagok.

Áthatolhat, elválaszthat,
s még mindig nem értem
Lehelletbe sűrítve
Csatornák és szelepek,
folyosók és vérerek.

Nem értem.

Nincsen ég, csak levegő.
Nincs madár, csak szárnyas gyík.
Nincs anyag, csak csupa rezgés.
Nincsen zaj, csak a csend hangjai.

Csend van.
Csend lett a fejemben.
Végtelen mezők omlanak össze.

Mostmár rajtam múlik minden.

2oo7. o5. 21/22.