Amikor a fehér vászonra még nem vésem,
A szavak sokaságának folyamát.
Mikor még halk koppanásokkal mérem csak,
Az idő lopakodó dallamát.

Az lesz az óra, melyben elhervadunk.
Ott lesz a pillanat, hol elsorvadunk.
Nem marad csak kezünk üressége,
Kergetve más tenyér arcait.

Az egyetlen tű az csak, mi a szívig hatol.
A magány az, a halhatatlan nagyúr.
Kezével felém nyúl, majd indulok.
Az úton mint nekem, átadott.

De a halott isten eljő.
Nevével dicsérjük világát.
Romos csontokból feltör,
A hitetlenek bocsánataiért.

A hajnali halálban alvadt meg véred bársonya.
Téged akartak a felkelő királyok, élettelenül.
Méreg áztatta arcára fagyott szelíd fátylait,
A emlék veszített csók fohászaként...

Ígéret a karjaidban,
Halál a szemeidben,
Ajkadon a kínzó vággyal,
Ölelj magadhoz Jégkirálynőm.

Szorítsd lelkemet, majd adj át,
A végtelennek ahol, szárazan könnyezik.
Poros utamon az égi szellemek,
Az ösvényen túli megsemmisülést.

Mondd meg most, és engedj már.
Ősi és irgalmatlan nagy halál.
Mi lészen nevem a démonok között?
Kit szolgálok majd, birodalmadban?

A mécses hangjából elfeledtető erő született.
Mélyen a virágok rejtekén.
Gondold át e sorokat.
És ítélj.

Jöjj velem, nyújtsd felém.
Mert kezeidben, halott szavak szülnek zsoltárt.
Mécslángod megfakul, elhallgat.
Majd eltűnsz, nyomtalanul.

A mécses hangja oly messze már.
Kegyelemért kiált a szó.
Halk szavakkal kántál a pap,
Remeg már, mert közel a pirkadat...

A mécses hangja elveszett,
Legyek démon köztetek.
A szavak is hazudtak mind,
E világ, már megmérettetett.