Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gödör. Egyszer volt...mindig volt, előtte egy ökör. Hogy kell bemenni? Hogy kell felnyitni? Hogy? Hogy? - Kérdezte bizonytalan hangjával, ahogy erotikusan misztikus visszhangokban egy elhaló válasz érkezett:
"Hogyhh...Hogyhh..."
Szegény állat, de megijedt. Ilyen ridegen még senki sem tagadta meg tőle a tudást. Nem tudta, megsértődjön és elmenjen, vagy más terepeken keressen, hátha talál egy olyan jó gödröt, mint amire most lelt. Ó...de vajon beenged majd ő? Sebaj, ezt itt különben is megszerettem már! Válaszolt is, csak játsza a hideget. Vagy még nem figyelt rám eleget. Vándoroljon a fene, nekem ez kell! - Döntött hát, nyájasabban kérdez. De minél alázatosabban közeledett, válasza annál jobban halkult. Napok múlva nem is hallott már igazából semmit.
De ez az ökör nem akármilyen ökör volt ám! Okos ökör volt! Gondolta, a technológia a mai világban úgy is olyan fejlett. Megtanulta a fizikai testek szájról olvasását. Szakszavával a rezonanciáját. Dolgozott keményen, hogy szélgépeket vehessen. Hadd süvítsenek át ezen a szent gödrön, hadd hallatszódjon ki, milyen hangokat formál az a sok apró, kecses, kacskaringós ív. Hogy aztán mint kódfejtő magabiztosan lépkedhessen saját maga által választott királyi trónja felé.
De ezek a szélgépek nem működtek ám hibátlanul! Csak összekuszálták a gödröt, megbontották formáját. Mire nem, az fájdalmasan sírta, bőgte el-elcsukvó hangján, mit a világ kierőszakol belőle. Az ökör szorgos volt, és jegyzetelt. Minden apró részletet, igen, igen, ezt kell tennie, hogy bejuthasson. Elbújhasson a nagy viharok elől és végre megpihenhessen! Ennyi áldozat kell. Mindig kellenek áldozatok, ugye?
De nem volt ám olyan egyszerű az élet, mint azt ahogyan ő gondolta! Megjelent, teljes hadi felszerelésében, rózsaillatban, töviseket lerágva, tápláló virágföldel, és agyaggal, legyen mi megkeményíti, megerősíti ezt a várat. Kipp-kopp-kipp-kopp. De min is kopogott? Válaszolni erre még ő sem tudott.

A gödör szomorú volt. Élete során csak ilyen ökrökkel hozza össze már a sors?! Ezek másban nem is gondolkoznak már! Rózsaillat...cukornád...aztán engedjem is be őket, mi?! Nekem egy olyan ökör kell, ki... - És ahogyan az éjszakai szellők is megbékélnek, amint felhasad, és kideresedik az ég alja, a hang is elhalkult.
Mit a gödör tovább gondolt, rejtély maradt az ökör számára. Talán, ha valahogy megfejthetné őket. Valahogy megtudhatná, mire vágyik. Ennyi elég is lenne a boldogságához.
Ezt a kérdést feltéve ült, és tiszta szívből, odaadásból gondolkodott, mígnem a százezer tél időszaka újra beköszöntött. Romantikus, manipulatív hősünk megfagyott, éhenpusztult ebben a bőséges sivatagban.

Jött egy szöcske. Ilyen szöcskék ma már nem létezknek - legalábbis kevesen hisznek bennük - de nekik, mint nekünk, emlősöknek bőrük, húsuk és csontjaik voltak. Szemeik nem taszító rovarszemek, hanem a világ tudására szomjazó fekete, fekete tündérszemek.
A gödör addigra már tele volt hóval. Talán nem is tudták, gödör-e még. De ezek a szöcskék fiatalon lesznek bölcsek, mert tudják: élni, próbálni, hibázni jó.
A hó, mily vastag volt, a szöcske lapáttal állt neki, mire bölcs tanítója szavai jutottak eszébe.
"Tisztelje a vízet."
Bármily formában is van, a víz a tükörképe, ha erőt érez, erőt ad. Ha gyöngédséget, visszasimogat. Gyöngéd volt hát a hóhoz, amennyire csak tudott. De csakis a hóhoz! Csakis a hóhoz.
Amint szépen, lassan elolvadt, az északi szelek nagy zajt csaptak, ahogy a gödör belsejébe belefújtak!

"Rózsaillat
Cukornád
Tövis nélküli
Agyagkád"

Tudta, a szelek a levegőben ütköznek, és mi nem szilárd, nem lehet rá várakat építeni. Tudta, a gödör még ha tudja is, miről beszél, nem tudja, miért beszéli. És azt sem tudja, pontosan mit jelentenek a szavai.
Majd, ez a farkasszöcske kezeivel, szerszámaival, nyelvével gondosan végigtapogatta belsejét. Addig, mígnem magáénak érezte.
Tudta, miként irányítsa, hiszen ő kívülről látta, milyen is oltalmazója valójában. A gödör meg csupán a hangjai árnyéka alapján következtethetett, milyen alakú is lehet az a cementdarab, amivel ki lehetne őt tölteni.