Ó, orgonák, kék álmok vagy fehérek!
Leveletekben tél-keserűséget
őriztek, ám, táguló tavaszfényben
virágfürt, zsongón, szépséges szerényen.

Sok-sok virágfürt, felhőhabos álom,
futó kékség, te egykor-volt világom!
Szomorúak már lelkemben a tájak,
s nem hoz mézcsendet méhzöngés-vasárnap.

Hozott-e egykor? Vagy csupán becsaptam
szellőkezek kínálta pillanatban
magam, míg varázstükör-égmeséket
meséltem balgán kéknek és fehérnek?

A szakadéknak, melybe hull a Szépség,
alján nincs más: rejtelmes félsötét ég,
virágtalan, és nincs-gyümölcsű nyárban
őszsírás, téltől megkínzott varázs van?

Nagy Varázsló! Játszol kékkel, fehérrel,
kis varázslók szívében piros vérrel,
álmaikkal, - játszol a sok-sok vággyal,
virágnappallal, csillagéjszakával..

Véled: a kis varázsló kisebb Nálad?
Végtelenben minden nagyság parány csak,
minden az Idő, a Végtelen foglya:
nagy csillag is kis hulló csillagocska.

Orgonabokrok, egykor-volt varázslat!
Érzem, amit kék, lila, fehér láttat,
s könnytelen fáj, sajog nyugtalan béke:
messzeségek sóhajtó Messzesége.

Könnytelen fáj, mit elvesztett e táj itt,
s már nem jut el gyönyörű Lázadásig:
önmagáig.Bús való furcsa foglya,
ahol a Szépség végzetét zokogja.