1.

Álmodtam!
Veled voltam, öleltél, s a gyönyör mámorában fürdött drága arcod.
Majd futottunk, elkaptál, lezuhantunk a fűbe, s már nem láttalak akkor.
Kinyitottam a szemem, sötét volt, féltem, s nyúltam utánad,
De Téged nem talált tapogató ernyedt kezem az ágyban.

Sírni, zokogni kezdtem, hogy minek is a csalóka álom,
Ki felébred, rájön, hogy mennyi mindent nem kaphat meg a világon.

Álmodni, mindig csak álmodni, rájöttem már nem ér semmit,
Hisz mindig eljön az ébredés!
S a valóságra rádöbbenni, nincs fájdalmasabb, nincs rosszabb,
Mint az ébredés utáni kétkedés.

2.

Álmodtam!
Futottam, de mindig felbuktam,
S kínnal, félelemmel, de megadtam magam a hajszolómnak.
Álmodtam!
Zuhantam, s egyszer csak leértem,
S a valóság csörgő vekkere felébresztett,
És ott, hová estem a nagy semmiből,
Ott, hová Veled feküdtem le az este,
Ott kinyitottam a szemem.
Már nem kergetett senki és én boldog voltam,
A nap ragyogott, megnyugodtam,
S a könnyem sós tócsát hagyott a párnámon,
Mikor rádöbbentem, hogy élek,
Hogy nem kerget senki, hogy nem bukhatom el többet,
Hisz fogod a kezem, velem vagy, s nem zuhanhatok a mélybe!

- Most már csak arra kérlek, hogy óvj az álmoktól,
Mert borzalmak után, fájón boldog az ébredés is!