- Nem szeretem ezt a várost. Nem szép dolog, itt születtem, tudom, de nem szeretem.
- Mi bajod vele?
- Hogy is mondjam? Szinte nincs benne olyan dolog, amivel ne lenne bajom. Bajom van az emberekkel, a felfogásukkal, gondolkodásmódjukkal. És aztán ebből már minden más is következik. Itt nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs egy kávéház, de még kocsma sem, ahol jól érezném magam. Ha nyílik egy ígéretesnek tűnő hely, az vagy bezár néhány hónap múlva, vagy a többi szintjére züllik. Szóval nincs egy kulturált hely, ahol jól érezhetném magam, ahol érintkezhetnék a magamfajtákkal, vagy ahová beülhetnék egyszerűen olvasgatni kávé mellett. Egyébként, ha ebben a városban egy átlagpolgárnak számolnék be panaszaimról ("szentimentális" vágyaim miatt), rövid úton rút röhej tárgyává válnék. Apropó, átlagpolgár! Ebben a városban nem igazán beszélnék polgárságról. Ezek az emberek félig valami paraszti, félig kispolgári attitűdöt vesznek fel. Mindkét fajtából általában a negatív tulajdonságokat megvalósítva. Szégyen, de legalábbis megmosolyogni való, ha valaki már egy enyhe műveltségre tör. Sokkal tiszteletre méltóbb a testi erő, az alvilággal való minél szorosabb kapcsolatok, a divatos(nak vélt) ruhák és autó - lehetőleg az "optikai tuning" különböző eljárásainak alávetve, valamint nagy elismerést válthat még ki a csomagtérben tartott 100 W-os hangláda. Ha valakiről kiderül, hogy számára értéktelenek a fent említett értékek, az már soha nem mossa le magáról a... nos, igen, az gyanús pillantások céltáblájává válik, a háta mögött pedig (főszereplésével) regények, negatív eposzok íródnak. A tolerancia, mások elfogadása, a bármiféle vagy akármilyen, de a legcsekélyebb másság elfogadása egyenesen tabu! Fiatalabb, lázadóbb koromban gyakran öltöztem szokatlanul, de nem a feltűnés kedvéért, inkább amiatt, mert e ruhák tetszettek, mert eleve tetszik, ami szokatlan, pontosabban észre tudom venni a szokatlanban a szépet, és szeretem, ami friss, ami kiragad a hétköznapok szürke monotóniájából. Nos, azokban az időkben aligha mehettem végig az utcán anélkül, hogy meg ne bámultak volna. Jaj az egyéniségnek! Individualitásról, egyéni ízlésről és gondolkodásról mit sem tudnak. Csak tudnám, kik a hangadók! De kik lennének? Nyilván a legtiszteletreméltóbbak, a különböző, magukat nagy gengszternek valló pitiáner bűnözők. Ezekkel a lakosokkal nem tudok mit kezdeni, ebben a közegben nem tudok lélegezni, egy olyan ember, akinek a szabadság levegőjén kell élnie, itt megfullad.
- Igen, sajnos van benne igazság, amit mondasz, sőt minden szó igaz, ez azonban csak egy része a valóságnak. Azért nem csak ilyen emberek élnek itt.
- Igen, de akik nem ilyenek, el vannak szigetelve egymástól, a sok csalódás miatt bizalmatlanok és zárkózottak. Akiben tényleg rejlik valami képesség vagy tehetség, az, ha teheti, menekül innen. Így ami utánpótlás lenne értelmes emberekből, az is folyamatosan fogy.
- Nem gondolod, hogy ez rajtuk múlik? Hogy csak a mértéktelen becsvágy az, és a gőg, ami messze űzi őket?
- De miben gyökerezik ez a gőg? Ez már a harc, a ki nem mondott harc, e titkos, gyomorsav-forraló harc szülötte. A stúr ostobaság,a tönkagyúság és a finomabb, szublimált lét harca.
- De szép város. Azt nem tagadhatod.
- Igen, szép. De ez a szépség üres. Nincs mögötte semmi.
- Nincs mögötte semmi? Egy mesteriem tervezett és kivitelezett épület mögött nincs semmi? És ilyenből azért van elég.
- Igaz, de ezek mind régi házak. Nézd csak meg azokat, amik most épülnek! Olyanok, mintha a legújabb építészeti irányzatokat követnék, csak éppen az arányok maradnak ki. És egyáltalán: itt minden erről szól (de talán csak mostanában). Mindig, mintha lenne valami, mintha elindulna, mozgolódna, aztán mégsem. Például építenek egy házat, amin aztán elhelyeznek néhány olyan díszítőelemet, amitől már ráfoghatják, hogy tessék: íme a bizonyíték mindannak az ellenkezőjére, amit eddig mondtam.
- Ha ennyire bánt a dolog, és nem tudsz ellene mit tenni, akkor miért foglalkozol vele ennyit?
- Mégis, mit tegyek? A beszélgetésünk elején azt mondtam, nem szeretem ezt a várost, de hát itt születtem, ha nem szeretném, nem bántana mindez.
- Nézd! Amiket az előbb elmondtál, az nagyon egyoldalú. mindemellett igaz. Mégis, úgy érzem, nálad ez a vélemény valamiféle sértettségből ered. Nem bosszúra gondolok, egész egyszerűen arról lehet szó,hogy ezek a dolgok igenis bántottak, bántanak téged, és ezek az élmények intenzívebbek voltak a kellemeseknél. Próbáld meg megfordítani ezt! Próbáld meglátni a szépet! Ha másképp nem megy, legyél most ebben egyoldalú! Láttad már például, ismered a fél fát?
- A fél fát?
- Afél fát.
- Nem.
- Látod. Még a fél fát se láttad. Pedig neked (főleg ezek után) feltétlenül látnod kell.
- De hol van? Még sohasem hallottam róla.
- Ez is jellemző. Beszélsz itt, szidod a várost, közben nem is ismered. A kórház utcájában mész a kórház oldalán, fölfelé. Elhagyod az első útkereszteződést, és most nagyon figyelmesen, lépteid lassítva haladsz tovább. Nemsokára lesz jobbkéz felől egy beugró rész. bemész a közbe, és néhány lépés múlva teljes bizonyossággal, meglátod majd, ott áll összetéveszthetetlenül: a fél fa.
***
- Megnéztem, voltam a fél fánál. De nem ilyennek képzeltem, amikor meséltél róla. Sőt, jobban belegondolva, olyannak, amilyen valójában, el sem tudtam volna képzelni.
- Hát azt elhiszem. És, milyen volt, Mit éltél át?
- Megérkeztem és láttam, hogy egy ház falából, és tényleg a falából, valamivel a talaj fölött, kinő egy fa, ami eredeti formájában, minthacsak lebegne a levegőben, csak a valamikor később odaépített ház vágná ketté. Még sosem láttam borostyánt így megnőni, ilyen terebélyesre nőni! Persze rögtön beindult az agyam: Ezzel a fél fával van valami. Ez valami földöntúli jelenség. Középen, mint tömött koronájú fáknak, ennek is szabályos lombja van. Néhol, a szélein csak, egy-egy ága, mintha köze sem lenne a többihez, szorosan a falhoz tapadva kígyózik saját irányába. Homályosan bár, de valami történet kezdett kibontakozni bennem a fáról, nem is egy történet igazán, inkább történetek ezreinek lehetősége. Olyan az egész, mintha véletlenül egy másik dimenzióból felejtették volna itt. És már látni is véltem a kaput, hangokat hallottam... elég élénk a fantáziám...
- És aztán?
- Egy darabig ott álltam, belemerültem a szemléletébe, elszívtam egy cigit. Aztán hazamentem, szívembe zárva a képet.
- Várj! Te ott voltál, cigizgettél valamiféle langyos szellemi izgalomban, és nem mentél be?
- Hová?
- Nem mentél át a falon?
- A falon?!
- Nem mentél át a falon? Nem tudsz te semmit.